A szabadstrandhoz vezető úton már összebarátkoztam néhány házzal. Vagy azért, mert a háború előtt megépült szerkezet és fizimiska érintetlen bírt maradni az elmúlt évtizedekben és nem lett nettül felújítva, ami persze szép dolog, de mégiscsak unalmas, vagy azért, mert hamisítatlanul idézik a hatvanas-hetvenes éveket. Szemesen szerencsére sok a régi ház, és nemcsak a Bagolyvár utcában, ami a falu Rózsadombja, hanem mindenhol, amerre jártam.
De a part felé, az Eötvös utca sarkán ez az okkersárga, fehér zsalugáteres villa a kedvencem. Ha nem lenne a sátortető, azt mondanám, hogy az alapvonásai a Bauhaust idézik: a ház kubusához hozzáillesztett, oszlopokon álló terasz, a földszinten üvegveranda, az oldalsó homlokzat apró ablakai, a felesleges ornamensek teljes hiánya és a funkcionalitás. A negyvenes évek elejére tippeltem az építését, de egy szomszédtól megtudtam, hogy a környéken egy mintatelepet építettek 1936-38 között, így nagyjából hetvenöt éves.
Nagy kertje van, öreg fenyőkkel és fiatal gyümölcsfákkal. A melléképület mellett régi bádogkád (ó, azok a gyerekkori fürdőzések!) fogja fel az ereszcsatornából lefolyó esővizet.
Kosztolányi jut eszembe, amikor azt írja, hogy "Egészséges bronzarcomat aranyfénnyel veri a nap, és lassan megyek fehér ruhában a lugasban. Pipámba sárgálló dohány, a füstje kékes, halovány. A fák alatt egy kerti széken alszik szelíden feleségem." - ez pont olyan kert, ahol az ilyen versek születnek.
A kerítés melletti kis fán érik a nyári alma. Béke van.
Az idézett vers Kosztolányi Dezső: Most harminckét éves vagyok.
