Kép-tér Blog

"Én a várossal akarom Önt megismertetni..."

Lecsó naplójából, 2.rész. 1956 december, a disszidálás.

2013. október 26. 08:11 - Varázsceruza

Lecsó  Balatonbogláron, 1953-ban, abban az évben, amikor először véste be a nevét a téglába.

A napló első részét, az előzményeket itt lehet elolvasni.
 
"December 4-én reggel gyalog mentem a végig a Váci úton, teherautók húztak el mellettem. A villamosok túlzsúfoltak voltak, mint mindig. Angyalföldön az élet visszatért a régi kerékvágásba. Egyáltalán nem siettem, igazából azt sem tudtam hová megyek. Nem volt egyetlen barátom sem, akinél elbújhattam volna egy napig. Senkinek sem volt olyan nagy lakása, hogy még egy embernek helyet tudjon adni. A bokszolótársaim minden bizonnyal segítenének, de azok ugyanolyan szűkösen laktak, mint én. A kis Gizire gondoltam, ő talán megengedné, hogy nála töltsek egy éjszakát. De nem, nem tehetem ezt vele, remélhetőleg minden elrendeződött már körülötte, nem kellene önzésből felkavarni a lelkét. Egy örömlányt kéne találni, aki az egész éjszakát velem akarja tölteni, de nem lop meg. Majd valahogy lesz, egy éjszakát az utcán is kibírok, majd sétálok és néha betérek egy presszóba melegedni, ha minden kötél szakad.
A belvárosban bementem egy cukrászdába, a Bazilika közelében. Sokáig ültem ott, a pincérnőt megajándékoztam egy pár harisnyával. Nagyon boldog volt, hogy ilyen szép ajándékot kap. Észrevettem, hogy tetszem neki, és mielőtt elmentem, megbeszéltük, hogy este fél tízkor, amikor befejezi a munkát, találkozunk.
Délelőtt tíz körül hagytam ott a cukrászdát és elkezdtem ruhaboltot keresni. Csak minden ötödik üzlet volt nyitva, a többit lerombolta az oroszok előrenyomulása a városban. Háromórányi keresés után végre megtaláltam, amit kerestem: egy hosszú bélelt esőkabátot 560 forintért. A kabátra valóban szükségem volt, mert még most is zakóban, alatta meg egy vastag pulóverben jártam. Ezután kerestem egy boltot, ahol részletes Magyarország térképet vettem, olyat, amin minden kis út be volt jelölve távolságokkal együtt. Gyorsabban ment minden, mint gondoltam és két órára mindent elintéztem. 
 
Fotó: FORTEPAN. Andrássy út.
Egy kisvendéglőben megebédeltem, délután pedig moziba mentem. Este tíz felé visszamentem, hogy találkozzak Bibivel, a pincérnővel. Egy ideig sétáltunk, de kezdett hideg lenni, így betértünk egy kávézóba. Bibi jópofának találta, hogy egy másik cukrászdában vendég lehet, és nem felszolgáló. Mondtam neki, hogy szeretnék lemenni egy éjszakai szórakozóhelyre egy kis zongorazenét hallgatni. Beleegyezett, de először haza akart menni átöltözni és egy kicsit rendbe hozni magát. Ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek.
Egy kis szobát bérelt a Deák tér közelében. A csengetésre alacsony, vékony öreg hölgy nyitott ajtót. Nem szólt egy szót sem, csak hagyta, hogy bemenjünk. A lakás két szobából, konyhából és fürdőszobából állt, az egyik szobát adta bérbe.
Bibi alacsony, szőke, vékony testalkatú nő volt, nagy, érzéki ajkakkal, és állandóan mosolygott. Átöltözött, és amikor éppen kifelé mentünk a lakásból, az öreg hölgy azt mondta:
- Ugye nem jössz haza nagyon későn?
- Nem - mondta Bibi és arcon csókolta.
Az éjszakai mulató az Andrássy úton volt, nem messze Bibi cukrászdájától. Egyetlen helyiségből állt, egyenesen az utcáról nyílt.
Egy zongorista melankolikus zenét játszott. Én magam is elszomorodtam, de nem sírtam. Belemerültem a zenébe, és hálásan fogadtam Bibi simogatását és simulékony testének érintését. Éjfél körül hagytuk ott a helyet és gyalog mentünk fel Bibihez. A kaput egy öregember nyitotta ki, egy tízest adtam neki. Az öreg hölgy fenn volt, és várt minket. Örült, hogy nem jöttünk nagyon későn és azonnal elment aludni. Mosakodás után lefeküdtünk, még fogat is mostam, hiszen volt nálam fogkefe.
Az éjszaka egyetlen szenvedélyes szerelmi aktusból állt, és azt kívántam, bár sose érne véget. Az egész testem égett a vágytól, mintha tudtam és éreztem volna, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó kaland. Úgy éreztem, hogy a testem atomjaira robban szét, és kirepül a világegyetembe.
Reggel fél hétkor az öreg hölgy kopogtatott az ajtón, és bejelentette, hogy kész a reggeli. Annyira meglepett a kedves fogadtatás, hogy hálából 500 forintot hagytam a tányér alatt. Bibinek egy ezer forintos bankjegyet csúsztattam a könyvébe. Nem tudtam felfogni, hogy két ember, akik nem ismerik egymást, és nincs sok közös dolguk, hogyan élhetnek át együtt ilyen szenvedélyes éjszakát. De az életben nincs mindenre magyarázat. Amikor elhagytuk a lakást, mindketten megcsókoltuk az öreg hölgyet. Elkísértem a lányt a cukrászdához. Fél nyolc volt. Miközben gyorsan elbúcsúztunk egymástól, a lány szomorú szemekkel nézett, mint aki tudja, hogy soha nem lesz viszontlátás.
 
Fotó: FORTEPAN.
A teherautó a Bazilika melletti utcácskában állt, kissé ferdén parkolva. Vagy tíz ember állt mellette és beszélgettek. Ahogy közeledtem, két alak vált ki a csoportból, és elém jött. Hicsi volt és a bátyja, Vak, kedvesen üdvözöltek. Hicsi a szomszéd házban lakott a szüleivel és két fiútestvérével.
- Tegnap egész nap kerestünk, már azt hittük elvitt az ÁVO, mert kétszer is jártak anyádnál - mondta Hicsi bátyja.
- Szomorú, hogy annyit rohangáltak eredménytelenül. Hol voltál?- kérdezte Hicsi.
Erre nem válaszoltam, inkább úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy beszéltek anyámmal és azt kérdeztem:
- Miért kerestetek a múltkor?
- Hát azt gondoltuk, hogy Hicsi veled mehetne Nyugatra, ha nem bánod.
- Semmi kifogásom nincs ellene, csak ne kelljen a hátamon cipelnem.
- Arra nincs szükség, de van egy kis probléma. Beszéltünk a sofőrrel, és azt mondta, 2000 forintba kerül egy embernek Sopronig az út, de ennyi pénzünk nekünk nincs.
- Mennyi van? -kérdeztem.
- 550 forint, ez minden, amit össze tudtunk kaparni - válaszolta Hicsi bátyja.
- Van ennivaló nálad?
- Igen - mondta Hicsi. Van nálam hat szelet zsíroskenyér.
- Az nem valami sok. - mondta László.
Odamentem a sofőrhöz, aki két másik férfivel beszélgetett. Jeleztem, hogy beszélni akarok vele. A sofőr vette a jelet, és odajött hozzám.
- Ketten csatlakoznánk, tudnánk zsilettel fizetni? Márkás cucc, 2500 darab. Kérdőn néztem rá.
- A feketepiacon 6000 forintot érnek. Egy mozdulattal a zsebemre mutattam, hogy nálam van az áru, és megmutathatom, de a sofőr elhárítóan intett.
- Majd fizetnek, amikor odaérnek, ha egyáltalán odaérnek. – Azzal intett, hogy szálljunk fel a teherautóra.
Hicsi bátyja odajött és azt mondta:
- Tartsatok össze, maradjatok együtt!
- Ugye nem azt kéred, hogy ezentúl én legyek az apja? Azt azért nem vállalom. Akkor jobb, ha itthon marad. - Hicsi testvére csak mosolygott, és elment.
Akkor arra gondoltam, hogy vajon mit vettem ezzel a nyakamba…
A teherautó ponyvája alatt, a rakodótérben több tucat gyapotbála feküdt. Bementünk az autó hátsó részébe, és elhelyezkedtünk. Az úticél, Sopron 220 kilométerre volt Budapesttől. Úgy számoltam, hogy néhány órába beletelik, míg odaérünk.
Fél kilenckor az autó megtelt vagy húsz emberrel. Egymás hegyén, hátán ültünk a bálák között. A teherautó elindult, de nagyon lassan hajtott, mert az utak még mindig rossz állapotban voltak a forradalom miatt. A Budapestről kivezető úton megállítottak minket egy katonai ellenőrzőpontnál. Az utat két tankkal torlaszolták el, csak egy keskeny utat hagytak. Több teherautó állt sorban, és várták, hogy végre elindulhassanak. Amikor odaértünk, igazoltattak a katonák. A társaságból legtöbben Sopron közelében laktak, így hát indokolt volt az utazásuk.
Ők megmutatták a személyi igazolványaikat. Mi Hicsivel az autó leghátsó részében ültünk, és nem adtuk oda az igazolványunkat, mert nem volt semmi dolgunk Budapesten kívül. Minden bizonnyal leszállítottak volna bennünket, és mehettünk volna haza. A többiek szóltak, hogy csak maradjunk csendben. Közben arra gondoltam, hogy ezek a tankok olyanok, mint a pestis, az oroszok egész Magyarországot elárasztották velük.
A következő ellenőrzés Budapesttől száz kilométerre volt, ez is az előzőhöz hasonlóan zajlott. De itt sem történt semmi és mehettünk tovább. Amikor úgy százötven kilométerre voltunk már Budapesttől, késő délután volt, és kezdett sötétedni.
A teherautó egy kis, elhagyatott, akácokkal szegélyezett útra hajtott be. Már vagy tíz perce mentünk egy göröngyös úton, amikor egy fogadóhoz értünk. A kocsi megállt, kiszálltunk és bementünk a meleg épületbe.
Bent olyan volt, mintha megállt volna az idő, cigányok zenéltek, emberek énekeltek és mulattak, mintha nem is most zajlott volna le egy forradalom, amelyben rengeteg ember vesztette életét.
A fogadóban pálinka, fűszerek és étel szaga keveredett. Kerek faasztalok és nehéz faszékek álltak a helyiség közepén, olyan bútorok, amelyek bírják a strapát. Hátul, a fal mellett padok álltak, némelyiken egy-egy szerelmespár ült. Egy pár megpróbált a zenére táncolni, de csak ritmikus ringatózás lett belőle, anélkül, hogy a lábuk mozgott volna.
Mindenki felnézett, amikor a furcsa társaságunk belépett, de aztán hamar alábbhagyott az érdeklődés. Meleg ételt rendeltünk, hamar meg is kaptuk, a személyzet mintha tudta volna, hogy vendégek érkeznek. Mi Hicsivel gulyáslevest kértünk, ami tele volt hússal, és nagyon finom, de borzasztóan erős volt. Irgalmatlanul csípte a szánkat, pedig kenyeret is ettünk hozzá, és ásványvizet ittunk. Az egyik útitársunk borral kínált.
- Igyatok srácok, ti sem tudjátok, meddig éltek!
- Ez így igaz, de ha meg kell halnunk, legalább józanul kerüljünk az Úr színe elé -mondtam.
- Micsoda savanyújóskák! - mondta a férfi és otthagyott minket.
Félórás pihenő után indultunk tovább. A teherautó zörgött, a ponyva vészjóslóan zúgott a szélben. Megpróbáltam aludni, de nem ment, az előttem álló ausztriai úton járt az eszem. Késő este volt, amikor megérkeztünk Sopronba. Odaadtam a zsilettpengéket a sofőrnek, és megkérdeztem, hogy jutunk el a szállodába.
- Ne menjenek a szállodába, menjenek egyenesen a határhoz, abba az irányba - mondta és az előttük levő utcára mutatott.
- Köszönjük az utat, és hogy épségben megérkeztünk.
- Ne nekem köszönjék, hanem a sorsnak, ami kegyes volt. További jó utat, srácok.
Nagyon fáradt voltam a tizennégy órás út, és az előző éjszakai kétórás alvás után. Most aludni akartam, akármibe kerüljön is.
A szállodában sok üres szoba volt, még az igazolványunkat sem kellett bemutatni, de előre kellett fizetni százhúsz forintot. A szoba berendezése két ágy, egy asztal, két szék, és egy sámliból állt, ez utóbbin egy lavór vizet találtunk.
- Ezt azért tették ide, hogy ebben fürödjünk? - kérdezte Hicsi, aki nagyon elégedett volt, hogy végre kinyújtózhatunk.
- Azt hiszem kézmosásra van, meg hogy a szerszámunkat (a sliccemre mutattam) le tudjuk öblíteni- válaszoltam.
Fotó: FORTEPAN. Sopron.
December 6 (csütörtök) - Ausztria egy kőhajításnyira
A szállodában megettünk néhány zsíroskenyeret, amit Hicsi hozott magával, és azonnal mély álomba merültünk. Azt álmodtam, hogy egy mezőn futok keresztül, és valaki üldöz, de nem látom az ellenfél arcát. Aztán a távolban megláttam egy kis ligetet, megpróbáltam elérni, hogy ott elbújhassak az üldözőim elöl, de a fák orosz katonákká változtak, és elkezdtek rám lőni. A golyók a mellemet találták el, és hatalmas lyukat ütöttek rajta, amin keresztül az egész testemet láttam. Az egyik orosz, aki egy kis idővel ezelőtt még fa volt, megfogta a zakómat, és megrázott, mire felébredtem. De a valóságban egy magyar rendőr állt felettem, az ágyam mellett és rázta a testemet.
Mindkettőnket bekísértek a rendőrörsre, amely már tele volt fiatalokkal. Egy nagyobb helyiségbe vezettek, ahol néhány tucat emeletes ágy állt. A rendőr benézett a terembe, és rámutatott egy üres emeletes ágyra, hogy oda menjünk. A szobát egy meztelen villanykörte világította be, amely a mennyezetről lógott és kellemetlen szórt fény adott. Az ajtóval szemben levő falon volt egy ablak, amit nagy sietve befalaztak, de még nem vakoltak be. A téglák vörösen és riasztóan világítottak. Egy kis szellőzőnyílás és az ajtó volt az egyetlen levegőforrás, és az egyetlen menekülési lehetőség. Első gondolatom az volt, hogy menekülni innen, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, még mielőtt megvirrad.  
Éjjel egy óra volt, de a legtöbb fiatal ébren volt, és beszélgettek. A beszélgetés zaja alábbhagyott, amikor Hicsivel a szobába léptünk. Odamentünk az ágyhoz, és elhelyezkedtünk. Két lány, akik a szomszédos ágyon feküdtek, most hozzánk fordultak:
- Titeket hol kaptak el?
- A szállodában, felzavartak álmunkból.
- A szállodában? Minket a határon fogtak el, ott hemzseg a környék az orosz katonáktól. Nagyon durvák a fiatal nőkkel, mind egyszerű parasztfiúk, nincs köztük egyetlen úriember sem.
- Mikor jöttetek ide?
- Ma reggel, és holnap reggel a rendőrök visszavisznek bennünket Budapestre. Ti is visszamentek Pestre?
- Igen, valószínűleg, de egyelőre nem tudunk semmit, még nem hallgattak ki bennünket. Először hagynak aludni, hacsak nem ébresztenek fel újra, hogy megpuhítsanak a kihallgatás előtt.
- Ezek a magyar rendőrök elég humánusak, biztosan nem fognak keresztre feszíteni benneteket.
Egész éjszaka hagytak aludni, reggel hangos beszédre és csörömpölésre ébredtünk. A reggeli érkezett meg, fehérkenyér, egy darab sajt és meleg tej egy nagy 25 literes fémkannából.  Jó íze volt, és elég sokat adtak. Egy félóra múlva kihallgatásra hívtak bennünket.
Egy kis ablaktalan szobába vittek, egy tiszt és egy gépírónő ült bent, a férfi egyik cigarettát szívta a másik után.
- Hova akartak menni?
- Budapestre.
- Budapestre? - a kapitány meglepődve nézett ránk.
- Miért voltak a szállodában?
- A határról jöttünk, de fáradtak voltunk, és megpróbáltunk aludni. - válaszoltam, talán egy kis bizonytalansággal a hangomban.
- Ezt a mesét nem veszem be!
- Pedig így volt, a határnál nagyon sok orosz katona volt, és arra gondoltunk, a legjobb lesz, ha visszafordulunk, mielőtt valami kellemetlen dolog történik.
A kapitány elvörösödött, és úgy ordított, hogy a szoba falai beleremegtek:
- Most aztán abbahagyják a játszadozást! Ezt a hülye szöveget nem akarom még egyszer hallani!
- Hát, ha tényleg kíváncsi rá, gondoltunk rá, hogy átmegyünk a határon, de mivel nem döntöttük el véglegesen, még aludni akartunk egyet a dologra.
Most a kapitány végképp elvesztette türelmét, megnyomott egy csengőt, amire két megtermett rendőr jött be a szobába.
- Vigye ezt a két idiótát le a cellába, nincs hozzájuk türelmem. - Megragadtak minket a karunknál fogva, és levittek egy rosszul megvilágított, áporodott szagú pincébe. Betuszkoltak egy nagyobb cellába. Már négy ember ült ott, és valami reggelifélét majszoltak. Egy szót sem szóltak, csak rágtak és bámultak. Mi leültünk egy padra a cella közepén. Lehangoltak és ijedtek voltunk.
- Nem csináltunk semmit, csak próbáltuk azt mondani, amit hallani akartak. – mondtam nekik és hunyorogtam, hogy jobban lássam őket a félhomályban.
- Látod Hicsi, az ember nem folytathat értelmes beszélgetést egy paraszttal, még ha az ezredes, akkor sem.
- Először is nem ezredes, csak százados, másodszor nem paraszt, hanem pesti, hallatszik a beszédén.
- Barátom, ha valakinek az apja paraszt, a fia is az marad egész életében, én tudom. Ugyan minek jönne ide Sopronba dolgozni?
- Hát, igazad lehet - mondta Hicsi.
- Egy rámenősebb pesti érti a tréfát, de egy falusi nem.
Egy óra múlva visszajöttek értünk a rendőrök. Most aztán felakasztanak bennünket - gondoltam de próbáltam nyugodt maradni.
A százados szobájába vezettek. A férfi cigarettázott, és egy csésze teát kortyolgatott, a tea mellett egy kistányéron egy darab almás rétes. A rétes illatára a számban összefutott a nyál. A százados sokkal fesztelenebbnek tűnt most, és csaknem barátságos hangon szólt hozzájuk.
- Üljenek le, fiúk.
- Nagyon szívesen, csak fel ne akasszanak bennünket. - mondta Hicsi vidám hangon.
- Van jegyük vissza Budapestre?
- Nincs. - válaszoltuk kórusban.
- Itt van két vonatjegy, menjenek az állomásra, tizenegyre, akkor megy vonat Budapestre.
- Köszönjük, nagyon kedves Öntől.
- Igazság szerint a Tóthot (azaz Hicsit) nem szabadna elengednünk, mert kiskorú, de ha maga írásban garantálja, hogy gondját viseli Budapestig, akkor mindketten elmehetnek.
Aláírtam a papírt. Visszakaptuk a személyi igazolványokat, és elengedtek. Kint azt mondtam:
- Azt hiszem, meg kell változtatnom a véleményemet, ez a százados mégiscsak budapesti.
Az állomásnál leültünk, és vártuk a vonatot, másfél óra volt még hátra. Csendben és szomorúan ültünk, mindkettőnket megviseltek az események.
Egy félóra múlva jött egy vonat, de épp ellenkező irányba ment. Odamentünk és megkérdeztük, kiderült, hogy Ausztriába megy.
- Az éppen jó nekünk - mondta Hicsi. Félrevontam Hicsit, és azt mondtam:
- Megígértem a századosnak, hogy visszaviszlek Budapestre. Én még sosem szegtem meg a szavam.
- Nem érdekel, hogy Te mit ígértél, én nem fogadtam meg, hogy veled megyek. Ugye nem akarsz arra kényszeríteni, hogy veled menjek? - mondta Hicsi felháborodva.
- Nem, azt nem, ugyanakkor felelősséget érzek érted, legalábbis addig, amíg Ausztriába átérünk. Nem hagyhatlak felügyelet nélkül, így kénytelen vagyok veled menni. - mondtam tréfálkozva.
- Aztán majd írunk egy levelet a századosnak, és visszaküldjük a jegyet – mondtam nevetve.
Felugrottunk az éppen induló vonatra, a legutolsó kocsi utolsó lépcsőjére. Hátul egy fiatal férfi állt, aki bámult ránk.
- Hova mentek? - kérdezte csodálkozva. Átszaladunk ide Nyugatra kicsit szétnézni. - mondtam, új erőre kapva. Most, hogy új fordulatot vettek a dolgok, újra vállalkozó kedvemben voltam. Azt mondtuk neki, hogy egy családhoz megyünk, akik majd átsegítenek a határon.
- Ebben van valami ráció, mert az oroszok őrt állnak a határon, messziről látják, ki mire készül.
- De hát akkor mit csináljunk? Repülni mégsem tudunk.
- A legjobb, ha leszálltok a vonatról, és gyalog mentek. A következő állomás Ágfalva. Ez a határállomás, rengeteg a rendőr és a lelkesen lövöldöző orosz.
A vonat épp akkor ért egy kanyarba és lelassított. Leugrottunk, lábbal értünk a fagyos földre.
Egy órát gyalogoltunk, gondosan kerülve az embereket és a járműveket. A térkép segítségével megtaláltuk az utat. Elértünk egy kis keresztúthoz, ahol lovas kocsi nyoma látszott. A térkép alapján beazonosítottam, hogy merre lehet a mi parasztunk háza.


Forrás: Google
- Igen - mondta Hicsi a horizontot nézve. Látok ott arra a mezőn valamit, ami úgy néz ki, mint egy parasztgazdaság. Aztán elindultunk a parasztház irányába.
Láttuk, hogy a parasztudvart kerítés veszi körül és rengeteg gyümölcsfa, amelyek csupaszon, látszólag élet nélkül álltak a hideg decemberi napban. De valami nem stimmelt, a mozdulatlanság és a csend semmi jót nem jelentett. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába.
- Látod a kéményt, Hicsi, nem füstöl, pedig nagyon hideg van. Szerintem ez egy elhagyatott gazdaság, hiába jöttünk ide.
Mindketten megdermedtünk, talán már a parasztot is letartóztatták, amiért segített az embereknek Nyugatra átmenekülni. Amikor a kapuhoz értünk, egy nagy komondor jött elénk ugatva.
- Azért jó, hogy mégis van itt valami élőlény - mondta Hicsi, amíg ott álltunk, és azon töprengtünk, hogyan tudnánk elmenni a kutya mellett. A kutya ugatásától eltekintve az udvar teljesen csendes volt. Egy csengőt kerestünk, és találtunk is egy madzagot, ami a kapufélfán lógott. Egy kis idő múlva a ház mögül felbukkant egy alak, aki minden bizonnyal már korábban is ott rejtőzködött, de nem akart előjönni addig, amíg meg nem győződött arról, hogy kik a jövevények.
A parasztember barátságosan üdvözölt minket, kinyitotta a kaput, és megfogta a kutyát a pórázánál fogva. Beinvitált a házba. Egyenesen a konyhába léptünk, ami egyben nappali is volt, egy nagy kemencével fűtötték. Frissen sütött kenyér illata áradt.  Az ingaóra éppen tizenkettőt ütött. Középen egy fenyőfa asztal állt nyolc székkel, a fal mellett egy tükör a földön, mintha arra várna, hogy valaki felakassza valahova. Egy konyhai kanapé és egy konyhaszekrény alkotta még a bútorzatot.
A konyhában egy középkorú házaspár ült egy nyolcéves forma fiúval. Először egy szót sem szóltak, majd a nő fejbólintással köszönt. A díványon ültek és nagyon lehangoltnak tűntek, mintha valamilyen borzasztó helyre készülnének éppen. A nő vékony volt, koromfekete, rövidre nyírt haja, és vonásaihoz képest túl nagy orra volt, elegáns vékony nyári ruhát és magas sarkú cipőt viselt, ujjain rengeteg gyűrűt. A férfi hétköznapi megjelenésű, minden bizonnyal hivatalnok lehetett egy unalmas állami vállalatnál. A kezében szürke madzaggal átkötött bőrtarisznyát tartott.
A paraszt szólt, hogy üljünk asztalhoz, frissen fejt tejjel és zsíros kenyérrel kínált. A házaspár azonnal odaült, a férfi fogta a tarisznyát, és maga mellé tette. A férfivel szemben ültem, és a tükörben pont a tarisznyára láttam. Amikor az étel az asztalra került, és mindenki enni kezdett, a lábammal odahúztam magamhoz a tarisznyát. Abbahagytam az evést, és hirtelen a gyomromhoz kaptam, mintha fájna. Felemeltem a tarisznyát, és óvatosan belenéztem. Tele volt tízdollárosokkal, vastag kötegekben. Aztán újra behúztam a madzagot, és visszalöktem a tarisznyát az eredeti helyére.
- Te jó ég! – gondoltam magamban, legalább tízezer dollár! A látvány sokkolt.
- Milyen volt az út idáig? - kérdezte a paraszt, félbeszakítva gondolataimat a dollárkötegekről.
- Viszonylag sima - mondta Hicsi, aki a melegben kicsit felengedett.
- Most már alig érkeznek disszidensek, de október végén és november elején százasával jöttek, csapatokban.
- Biztosan nem volt könnyű itt annyi embert fogadni.
- Igen, le is taposták az összes elvetett gabonát a szántóföldön.
- De akkor már betakarították a termést – szólt az idegen férfi, hogy ő is bekapcsolódjon a beszélgetésbe.
- Aztán vége lett a szaladgálásnak, a katonák lezárták a határt, és most ellenőrzik az utakat, ki tudja, mi történik még.
- És velünk mi lesz? - kérdezte Hicsi.
- Szerencséjük van, mert a környék legjobb vezetőjénél vannak, aki húsz kilométeres körzetben bekötött szemmel is odatalál bárhova. De meg kell várnunk, amíg sötét lesz - mondta a paraszt.
- Az nem baj, nem sietős a dolgunk, a Nyugat megvár.
- Nagyon kell vigyázni, amikor a határ közelébe érünk, lehet, hogy a földön kell kúszni, és figyelni, hogy nem jönnek-e a vadállatok.
- Milyen vadállatokra gondol? - kérdezte az asszony.
- A környéken az oroszokat hívja így mindenki.
- Félelmetes, hogy így gondolkozik, csak nem akarja lelőni őket?
- Dehogy, csak nem akarom, hogy észrevegyenek és elkapjanak.
- Akkor jó - mondta az asszony.
Az, hogy a menekülést egyáltalán végre tudtuk hajtani, több tényezőn múlott. 1953-ban meghalt Sztálin, és Nyikita Hruscsov vette át a hatalmat. A huszadik pártkongresszus után megkezdődött a sztálini módszerek és szemlélet leépítése. Enyhítettek a másképp gondolkodókkal szembeni bánásmódon, és az emberek kicsit több szabadságot kaptak.
1945 tavaszától Ausztria megszállott ország volt, amely a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között volt felosztva. 1955. május 15-én megegyeztek abban, hogy Ausztria független, semleges lesz. 1955 októberében az utolsó csapatok is elhagyták Ausztriát. 1956 tavaszán az osztrákok beleegyezésével a magyarok felszedték a határterületen elhelyezett aknákat, és leszerelték a szögesdrót határvédőt. A legtöbb megfigyelőtoronyban golyószóró volt felszerelve, ezek is eltűntek.
Amikor sötétedni kezdett, felkészültünk az indulásra. Abban reménykedtem, hogy még kapok egy szelet kenyeret, de nem mertem szólni, mert a többiek sem szóltak. Végül, hogy megtörjem a csendet, inkább azt kérdeztem:
- Mennyibe kerül ez a menekítő akció?
- Ideadhatják nekem a pénzüket, annak úgysem veszik hasznát a másik oldalon - mondta a paraszt furcsa arckifejezéssel. De ha nincs elég pénzük, elfogadom a karórát is, vagy az arany nyakláncot.
- Kilencezer forint van nálam és még néhány százas.
- Az bőven elég lesz, akkor a karórájukat megtarthatják.
Elindultunk, elhagytuk a kényelmes meleget és a biztonság érzése hamarosan ideges görccsé változott a gyomrom tájékán. Arra gondoltam, hogy vajon most is szembekerülök-e a halállal, mint az elmúlt hónapokban többször is. Mindennek van valami értelme az életben. Annak is kell, hogy értelme egyen, hogy idáig annyi veszélyes helyzetet megúsztam és életben maradtam, míg sok más ember mellettem az életével fizetett.
Tudtam, hogy ez az utolsó kirándulás olyan, mint egy bokszmérkőzés, bármennyire is biztos is voltam benne, hogy meg tudom verni az ellenfelet, azért mégis minden mérkőzés előtt ideges voltam. A bokszolók meccs előtt egyfolytában vécére szaladgáltak, hogy még néhány csepp vizelettől megszabaduljanak. De amikor végre a szorítóban voltunk, az ember már nem érzett mást, mint nyugalmat. Ez az érzés működik a katonában is, hogy bár tudja, bármelyik pillanatban megölhetik, mégis nyomul előre.
Amikor annyira eltávolodtunk, hogy a parasztudvar már látótávolságon kívül volt, a görcsöt felváltotta egyfajta várakozás. Hogy mit vártam? Azt, hogy megtörténjen az ismeretlen, előkerüljön a láthatatlan és kiszámíthatatlan ellenség, aki a sötétben lapít. Eszembe jutott az álmom, amikor az oroszok golyói szitává lőtték a testemet.
Fújt a szél és szemerkélni kezdett a hó. Lehajolva mentünk, hogy a sziluettünk kisebb legyen, és hogy ne vehessenek észre. Körülbelül tíz perce meneteltünk így, amikor a nő elkezdett sírni. Egész idő alatt panaszkodott, hogy túl gyors neki a tempó, nagyon fújt a szél, és a talaj egyenetlen volt. Nem értettem, mért húzott magas sarkú cipőt és nylonharisnyát egy ilyen útra, ahol a fagyos földön kell kiszámíthatatlan ideig gyalogolni. Vissza akart menni. Mindannyian megfordultunk és a nőt visszavezettük a meleg parasztházba.
- És maguk? – fordult a paraszt mihozzánk.
- Mi kitartunk. Megyünk tovább- mondta Hicsi határozottan, mintha csak attól tartana, hogy én valami mást mondok.
Újra elindultunk, most már senki sem gátolta a haladást. Kb. 25 perce gyalogoltunk a göröngyös talajon, amikor egy murvás úthoz értünk. A paraszt lefeküdt a földre, mi követtük a példáját. Teljes csendben voltunk, csak a szél zúgott, és a hó verte a tegnap újonnan beszerzett viharkabátomat. Egy idő után azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon itt fogunk-e aludni, mert ha még sokáig így maradunk, a testünk teljesen odafagy a földhöz.
Ezután jött az, amire a paraszt várt. Egy nagy páncélos hernyótalpas jármű. A paraszt jelezte, hogy feküdjünk teljes csendben a földön, mint ahogy azt korábban mondta. A járműnek nagyon érzékeny lehallgató berendezése van, aminek segítségével egy teljes kilométer távolságból meghallják, ha valaki megmozdul a szántóföldön. Ha felfedezik, hogy valaki mozog a földeken, a hernyótalpakon pillanatok alatt odaérnek és elfogják az illetőt, akinek esélye sincs elfutni.
A jármű lassan haladt, és egy fényszóró megállás nélkül pásztázta a szántóföldet. Csendben, mozdulatlanul feküdtünk és a motor brummogó hangját, meg a hernyótalp zörgését hallottuk, amitől a vér is meghűlt az ereimben. Tíz perccel azután, hogy a jármű elment, a paraszt felemelkedett, és intett, hogy mi is álljunk fel, és teljes csendben kövessük. Nem értettem, miért kell annyira csendben lenni, amikor a szél ennyire fúj. Átmentünk az út másik oldalára, és pár perces gyaloglás után egy kivilágított falu közelébe értünk. A paraszt előre mutatott és azt mondta:
- Ott a várva várt szabadságuk, Schattendorf - aztán kinyújtotta a kezét, nehogy elfelejtsük a fizetséget. Megkapta az összes pénzt, ami nálam volt. Megfordult, és továbbállt anélkül, hogy még egy szót szólt volna.
- Úgy látszik, nem tetszik neki, hogy disszidálunk. Vagy csak nem bírta a pofánkat. – mondtam elgondolkodva, könnyes szemekkel.

Aztán ketten maradtunk Hicsivel, és sokáig csak bámultunk bele a sötétségbe abba az irányba, amerre a paraszt eltűnt. Valóban jól tesszük, ha elmegyünk? Ez tényleg a valóság és tényleg elhagyjuk a hazánkat, és lehet hogy soha nem térünk vissza? Keserűen elnevettem magam. Igazából csak akkor fogtam fel, hogy talán nem is ezt akartam, hanem csak az érdekelt, végig lehet-e vinni a tervet. De akkor már nem volt visszaút." 

1965-ben, Lecsó második hazalátogatásakor készült a kép a Csángó utcában.

 

Rövidebb ausztriai tartózkodás után Lecsó Svédországban kötött ki és ott is telepedett le, svéd feleségétől két gyermeke született. Hicsi meg sem állt Chiléig. Ma már nem tartják a kapcsolatot.


A család 1975-ben, Disney Worldben.
A minap jártam a Csángó utcában. Most olyan, mintha megállt volna ott az idő.
Ezúton is köszönöm Lecsónak, hogy rendelkezésemre bocsátotta a naplórészleteket és a képeket.
Kérem, hogy a szerzői jogot tartsák tiszteletben. A fenti naplórészlet tulajdonosa és jogosultja Lecsó. Teljes vagy részbeni felhasználása a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos! Az ezzel kapcsolatos kérését a kep.ter.blog(kukac)gmail.com címre küldheti.
Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látna még több képet és tartalmat, 
itt csatlakozhat
a blog Facebook oldalához.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kep-ter.blog.hu/api/trackback/id/tr607463618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kovács Miklós 2013.11.01. 00:03:47

Hihetetlen, hogy mi kerekedett ki az első posztodból!! A kutatómunkád, a kitartásod megkoronáztatott!
Gratulálok és további sok sikert kívánok!

Vati 2013.11.01. 11:31:55

Köszönöm :) Nagyon nagy mázli, hogy megtalált Lecsó:)

KaeD 2013.11.03. 10:25:38

Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

Deák Júlia 2013.11.03. 10:55:17

Hálás vagyok az élményért. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ember aki könyv formájában is szívesen lapozgatná, olvasná a blog bejegyzéseket.

Vati 2013.11.03. 18:34:07

Köszönöm, és megírom Lecsónak is, biztos örülni fog neki:)

ovarnai 2013.12.31. 08:50:52

Nagyon tetszett a poszt, angyalföldiként kiváltképp. Tuti elmegyek megkeresni a Csángó utcai házat :-)

Vati 2013.12.31. 10:58:27

Köszönöm, amikor elolvastam, nekem nagyon tetszett a napló, bíztam benne, hogy másnak is fog! De jó, de jó! :)