A koszos pesti belváros lüktető szívében, egy ugrásra a Blahától, Lajta Béla bérháza kaméleonként simul a Népszínház utca kínai büfékkel, éjjel-nappalikkal és turkálókkal tarkított posztszocialista képébe. Simán elmentem volna mellette, ha meg nem látom a fémborítású kaput, ami indás-szívleveles díszeivel mindent elárult. Igaz, a bejárat feletti római 1912-ből, ami az átadás éve, mára csak egy árva C betű maradt. Az omladozó vakolathoz jól passzol a rendszerváltást is átvészelt, hetvenes évekbeli neonreklám az épület sarkán, bár rég nem kapni már csini konfekcióruhát az Alkalmi Áruházban.

Nehéz elképzelni, hogy egykor az építész és felesége, Káldor Klára családjának több tagja is itt lakott, Kozma Lajosról nem is beszélve. Persze akkor még menő környék volt, sorban épültek a szecessziós bérházak az utcában. Az ötödik emelet sarokerkélye a tulaj merész választása folytán égszínkék szélfogót kapott, így garantáltan odavonzza a tekintetet, amit csak azért ne bánjunk, mert nem máshoz, mint az utca legkirályabb tetőteraszához van itt szerencsénk, élénkzöld bokrokkal.

A Harsányi testvérek, Adolf és Ferenc 1911-ben rendelték meg sógoruktól a Víg utca és a Népszínház utca által határolt saroktelekre építendő ötemeletes bérház terveit. Az eredeti rajzokon szereplő homlokzat erősen hajaz a Szervita téri - és a Rákóczi úti házéra, aztán a végeredmény mégis egészen más lett. Lesújtó, ha a ház régi fotója után megnézzük a mait, és nemcsak a málló vakolat miatt. Ennél a háznál nem az évek során esetlegesen elpusztult vagy elveszített ornamensek okozzák a hiányérzetet. Itt ugyanis maga az épület a dísz, annak formai egyszerűsége a lekerekített sarkokkal és az azok közé beékelődő erkélyekkel. Lajta szinte csak a zárterkélyek mellett, a főhomlokzaton helyezett el stilizált népművészeti virágdíszeket, illetve a nyílászárók kaptak még csinos keretet, amúgy kívül semmi. És ha a ház külsején nem is ismerhető fel könnyen az egykori Lechner tanítvány kézjegye, bent, a lépcsőházban és az udvarban sorban jönnek a Lajtára már annyira jellemző, aprólékosan megtervezett részletek: nagy vas-üveg felület a lépcsőház és az udvar között, a Vas utcai iskolából visszaköszönő színes üvegablak stilizált virágdíszekkel, a kilincsek és ajtók formája, indák és szívleveles díszek a korláton, az ajtók rácsain. Minél több házát járom végig, annál felfoghatatlanabb számomra, hogyan tudott ennyire elmerülni a részletekben, kialakítani egy saját, főként Erdélyben és a Felvidéken tett útjaiból táplálkozó, de mégis egyedi motívumvilágot, ami senkiével össze nem hasonlítható és ezzel egyidejűleg kortársainak nagy részét és a közízlést tíz-húsz évvel beelőzve formailag teljesen modern épületeket tervezni. Ehhez képest ez a ház is sokkal több törődést érdemelne és sokszor ez nem is pénz-, hanem odafigyelés kérdése, aztán meg persze összefogás-, majd ha ezek megvannak, ízlés kérdése is, és innen már vékony jégen táncolunk. Reménykedjünk.

Lassan egy éve, hogy írtam a Váci út lepukkant épületegyütteséről, és akkor nagyjából azzal zártam a sort, hogy nem tudni, meddig állnak még a házak. Úgy látszik, ma se építeni, se bontani nem tudnak olyan flottul, mert az azóta eltelt 11 hónap épp csak arra volt elég, hogy a szélső földszintes ház hátsó frontját ledózerolják.

Eltűnt az oldalsó kéménysor és a homlokzat csinos timpanonja is, egyedül a retró neonfelirat koszos maradványa tartja még magát a faldarabon, ami egykor a homlokzat volt.

Nem volt különösebben szép ház, se nem különleges, de mégis. Az irodaház, amelyet valószínűleg felhúznak majd a helyére, hogy átadják a Váci út századik, később kiadhatatlan irodákkal teli beruházását, sem lesz az. Finta József Volga szállója alig több mint negyven évig húzta, a KÖKI régi állomásépülete huszonnyolcat,  Wellisch Andor legendás Ügető-je pedig nyolcvanhármat élt. Mindegyiket lekörözte.

Még javában tartott a tél, amikor Újlipótvárosban, a Hegedűs Gyula utca 32-ben ezeket a fotókat csináltam. Jégcsapok lógtak az ereszcsatornákról, szomorú hófoltok borították a tetőt és a lábam is átfagyott a cipőben, mire hazaértem. De legalább belógni nem kellett, mert éppen százéves a ház, és a Budapest100 kapcsán ismerős önkéntes-társ lakik benne. 

Prágai Ármin és neje, Pollátsek Irén építtette a házat 1912-ben a Csanádi és az akkor még Csáky-, ma Hegedűs Gyula utca sarkán. Vermes József tervei alapján Grosz József mester irányította az építkezést és 1912. november 1-én került pecsét a vasbetonszerkezetes épület használatbavételi engedélyére.

A levéltár 35 db foliót (azaz vegyesen tervrajzokat és egyéb doksikat) őriz, ha arra gondolok, hogy száz éve áll a ház, ez nem annyira sok. 

Az eredeti tervek szerint a pincében fás- és szénkamra, vasalószoba, mángorló, mosókonyha, szárítókamra, műhely, raktár és gépkamra is volt. 1938-ból fennmaradt még egy lakásmegosztási terv az I. emelet 2. számú lakásról. A terveken Prágai Ármin és neje neve szerepel, talán gyermekük számára vagy egy újabb bérlő miatt készíttették őket. Aztán a második világháború idejéből és az ötvenes évekből semmi, átmenet nélkül ugrik a levéltári paksaméta huszonöt évet, mintha a második világháború és 1956 meg sem történt volna. Érdekelt volna, hogy Prágaiék túlélték-e a második világháborút, vagy hogy ötvenhatban hányan disszidáltak a házból Nyugatra, de ezeket a történeteket csak utánajárással lehetne talán megtudni, így maradnak a tények:

1963-ban a kerületi IKV Herskovits Jenő építész tervei alapján általános felújítási és tatarozási munkákat végez "beleértve az összes bérleményben a természetes kopással járó elhasználódás javítását." A házat háborús sérülések, belövések érték, ezért az elvesztett díszek szakszerű kiegészítése vált szükségessé. Pótolják a homlokzati párkányt, javítják a vakolatot, a tűzfalakat, a nyílászárókat, kimeszelik a padlást és a pincét. Az udvar ekkor kap betonburkolatot, s mint sok más házban, itt is ekkor tűnnek el az üvegtéglák, amelyeken keresztül természetes fényt kapott a pince, valamint rendbe hozzák a függőfolyosó korlátját is. Szerencsére sok régi elem  megmenekült, a járólapok, a korlátok, egy csomó madár a ház homlokzatán és gyönyörűek a régi ajtók is.

Az előcsarnoktól befelé haladva a függőfolyosó és a belső udvar ma így fest:

és ez már a 21. század, még a szökőkút előtti időkben:

A térre néző homlokzat asszimetrikus, jobb oldalán, a földszinten Medgyessy Ferenc domborműve, a Szüretelők, felette, a másodikon az egykori elnöki iroda loggiája. 

2008-ban volt Lauber László, Nyíri István emlékkiállítás a HAP Galériában, amelynek megnyitóján Ferkai András mondott beszédet. Naná, hogy lemaradtam róla, viszont a világhálón ez is megvan, így nem is bénáznék tovább az építészek munkájának méltatásával, hogy bejön a ház, nyilván eddig is kiderült a nyájas olvasónak. Szóval, aki eddig kitartott, most semmiképp se kattintson el: "... a két építész életművéről szeretnék beszélni, melyről többen meggyőződéssel állítjuk, hogy a 20. századi magyar építészet legjavához tartozik. Hogyan is lehetne ezt az állítást alátámasztani, a munkák kiválóságát magyarázni? Mitől olyan jók, mennyiben különböznek a kortársak hasonló színvonalú épületeitől? Miről ismerszik meg egy Lauber és egy Nyíri-ház, és miről a Nyíri-Lauber? Iparterves kollégáimtól sok történetet hallottam az ott dolgozó Lauber Lászlóról. Nagy részük nem mesélhető el ilyen nagy nyilvánosság előtt. Azt viszont elmondhatom, hogy valamennyien lelkesen beszéltek Lauber tűhegyes ceruzával rajzolt gyönyörű unterlágjairól, okos és pontos alaprajzairól, patikamérlegen kiegyensúlyozott homlokzatairól, általában arról a fantasztikus arányérzékről, amely minden munkáját jellemzi. Legtöbbször a Honvédelmi Minisztérium-II épületét és a Vasipari Kutatót emlegették, de gyakran felidézték a Szabadság téri Pénzügyi Központot is a háború előttről. A kulcsszó az elegancia volt: természetesen könnyed és nagyvonalú magatartás, mely Laubernek nem csak az építészetére, de emberi habitusára is vonatkozott. Ahogy mondani szokták, igazi úriember volt. A Wälder-iroda tagjait ábrázoló fényképen egy kimondottan jóképű fiatalember áll a bal szélen. Jól szabott öltönyben, gondosan megkötött nyakkendőben, kedvesen és magabiztosan mosolyogva néz – no nem ránk –, hanem jobbra lefelé, talán éppen a férfiak közt középen ülő hölgyre.

"A Blaha Lujza téri állomásépítéssel párhuzamosan egy szomorú, már akkor is nagy vitákat kiváltó esemény is megtörtént. 1965. március 28-án a Nemzeti Színház épületét felrobbantották. Az ellenzők, élükön Gobbi Hildával a nemzeti ügyre, a műemléki értékekre, az itt folyó magas színvonalú munkára hivatkoztak. A metrósok igyekeztek semlegesek maradni: a metró színházzal vagy nélküle is ugyanúgy megépíthető volt. Az állam viszont arra hivatkozott: a színház igen elavult, felújítása óriási pénzekbe kerülne. Tény, hogy az alapok átvizesedtek, és az elektromos hálózat is életveszélyessé vált, de a döntés ezzel együtt is inkább politikai döntés volt, az építészeti problémák csak ürügyül szolgáltak. "Két Nemzeti Színházat is hagytunk lebontani, és egyet sem építettünk helyettük. Ez elég szomorú" - nyilatkozta akkor Gobbi Hilda. 1964-ben a kormány Gazdasági Bizottsága döntött az új Nemzeti Színház felépítéséről, ehhez pályázatot is kiírtak. 1966. január 31-én Hófer Miklós és Vajda Ferenc tervét hirdették ki győztesnek. A színházat a Városligetben, a Gorkij (ma Városligeti) fasor tengelyében kívánták felépíteni. Mint tudjuk, a történet másképp alakult. A Blaha Lujza téren viszont megépült az aluljáró. 9 lépcső vezetett le 8 irányból, a 9. irány a metró. Két le- és feljáró időközben megszűnt, ezek a Rákóczi úti villamosokhoz vezettek 1973-as megszüntetésükig, amikor is virágbolt kapott itt helyet. Az aluljáró alatt halad a főgyűjtőcsatorna, ennek a tetejét lecsapták, oldalra pedig kiszélesítették, így egy laposabb, de szélesebb szakasz keletkezett itt. Amikor az aluljáróban állunk, a szennyvíz-alagút mindössze 30 centire van a lábunk alatt! Az EMKE aluljárót 1966. november 5-én avatták fel. A gyalogos aluljáró fenéklemezét úgy alakították ki, hogy egy későbbi átépítéssel a Nagykörút autóit át lehessen vezetni a Rákóczi út alatt, azaz a gyalogos aluljáró autóssá alakítható." (innen)

villamos a Rákóczi úton

EMKE

Tímár Éva színésznő a Rákóczi úton

a fogadóhelyiség a Nemzetiben

Ruhatár

színház már nincs, villamos még van

szökőkút lett a színház helyén

1960 után úgy gondolkodtak, hogy ahol metró épül, ott a párhuzamos felszíni villamosok, így a Rákóczi úti is, szűnjenek meg. Ez viszont sűrűbb megálló kiosztást tett szükségessé, így került be az állomások közé az Astoria... De ezt majd legközelebb. A színház épületéért viszont kár, nagyon nagy kár.

Tudták, hogy a „metlaki”, amit jóformán még leírni sem tudunk, ténylegesen Mettlachból ered, egy német városból, a Saar-vidékről?  A Boch Manufaktúrát létrehozó alapító unokája, Francois Boch itt alakítja meg 1809-ben a „State of the art” kerámiaműhelyt egy bencés kolostorban, amelynek régi, patinás épülete ma is a cég központja. 1836-ban Nicolas Villeroy francia vállalkozó, a Boch manufaktúra anyagbeszállítója, és Francois Boch egyesítik erőiket és megszületik a Villeroy & Boch. Tíz év múlva a porcelán mellett megkezdődik a magas minőségű üveg- és kristályból készült termékek gyártása. 1850-ben pedig új technológiával elkezdik gyártani az új szerkezetű kerámia csempét, a mettlachit, amely a valaha gyártott legtartósabb burkolólap. A V&B ezzel új piacokra tesz szert, az addig többnyire csak német és francia piacra termelő cég az egész világon ismertté válik.

a Globus Konzervgyárban Kőbányán

egy XIX. századi, Múzeum körúti házban

a Szentháromság téren, az egykori műegyetemi kollégium nagy előcsarnokában

újlipótvárosi ház előcsarnoka a harmincas évekből

Rumbach S. utcai lépcsőház, '30-as évek

egy újlipótvárosi modern ház kapuján belépve

Párisi-udvar

Ráadás:

innen

Ha valaki csinos csempén jár valahol a városban, írjon!

Nehéz elhinni, hogy a két világháború közt alig épült nálunk nemzetközi igényeket is kielégítő városi szálloda. Az I. világháború előtt az Astoria, 1918-ra pedig a Gellért készült el, de a harmincas években már ezek sem igazán számítottak korszerűnek, mivel a kisebb szobák nélkülözték a fürdőszobát. Az új trend mást diktált, nem volt elég az otthont imitáló hatalmas lakosztály, amit úgyis csak egy szűkebb réteg engedhetett meg magának: a szállodai szobáknak mindenekelőtt kényelmesnek, funkcionálisnak és személytelennek kellett lennie. A modernizmus minimál-lakás elmélete valósult meg a szállodákban is, beépített, modern bútorokkal, takarékos térbeosztással és fürdőszobával. Így kapott egy szobával lényegében egy garzonlakást a kedves vendég. Ebben a szellemben épült itthon a harmincas-negyvenes  években  a Kékes Szálló,  a galyatetői Nagyszálló, Sopronban a két Lővér, a fővárosban, a Széchenyi-hegyen a Rege és a Gyopár, a Szabadság-hegyen pedig az Új-Majestic. A letisztult formákon kívül fontos ismertetőjegye ezeknek az üdülőszállóknak a természet közelsége és a nagy ablakok révén a kinti világ "összekapcsolása" a lakótérrel. 

kilátás a szállóból a negyvenes években. FORTEPAN

A Nyíri-Lauber páros még 1933-ban állt össze a Madách téri házakat jegyző Walder Gyula irodájában és 1944-ig töretlenül működtek együtt, jobbnál jobb épületeket hagyva az utókorra, amelyeket az nem minden esetben őrzött meg illendően, bár ezzel részben a háború is okolható. A Kikeleten kisebb átalakítások történtek, de a főépület változatlan maradt.

A négyszintes épület ívelten húzódik a Mecsek lejtőjén, terméskő tömegéhez egy kisebb fehér kubus kapcsolódik, amelyben az étterem kapott helyett, óriási üvegablakokkal.

A szálló és a szobák belső dizájnja is modern és funkcionális: 

A háború után, a szocializmus idején SZOT-üdülőként működött, valamikor tizenötmillió forintból fel is újították. 1949 végén a SZOT a Mecseki Üdülőszállót is felhasználta kétszer két héten keresztül élmunkás-üdültetésre, de ez később nem ismétlődött meg, mert a helyszínen kisebb problémák adódtak. "A főépületbe privát vendégek kerültek, míg az élmunkásokat - a SZOT határozott utasítása ellenére - a melléképületekbe, emeletes ágyakon helyezték el. Az üdülővezető - akit a panaszok miatt elbocsátottak - ellen még az a vád is felmerült, hogy a szállóhoz leérkezett Lenin és Sztálin képeket nem engedte kitenni, csak ünnepélyes alkalmakkor." (innen)

A mai szálloda Art & Fit Hotel Kikelet néven fut, pár éve újították fel és a műemléki védettség mellett négy csillagot tud magáénak. Van kinti és benti medence, wellness, fitness, pezsgőfürdő, étterem, panoráma és hegyi levegő. 

A régi külsőt összehasonlítva a maival, kisebb eltérések azért akadnak. Pl. egy régi fotót sem találtam felirattal az épület tetején, kivéve a filmrészletet (lásd lent), abban szép neon van.

A Mecsek lankáira néző, ívelt homlokzat, a panorámás szobákkal lényegében nem változott:

Ami a nevet illeti, a régi képeslapokon is mindenhol a Klotild-paloták elnevezés szerepel. A híddal szemben állva (lásd a lenti képet) balról a Klotild I, mert ezt kezdték el előbb építeni és jobbról a Klotild II az északi, amit most újítottak fel. A neten és állítólag a köznyelvben cirkulál ugyan az ikrekre utaló Klotild és Matild elnevezés, de ezt én sosem hallottam senki szájából, úgyhogy felejtsük is el gyorsan, mielőtt megjegyeznénk. Klotild főhercegasszony 1917-ben kényszerült megválni városképi jelentőségű ikerpalotáitól, az első világháborúval súlyosbodó anyagi nehézségek okán, s egy magyar földbirtokosnak adta el őket. A család úgyis állandóan a festői szépségű alcsúti kastélyban székelt, a főhercegasszony ott is halt meg 1927-ben.

Anno a belső berendezés színvonalával sem spóroltak: az üvegablakok Róth Miksa műhelyéből érkeztek, a kályhák a pécsi Zsolnay-gyárból, a lifteket pedig a „Kate és Leopold”-ból, a Hugh Jackman által megformált karaktertől ismerős OTIS cég szállította, akkor, amikor a lift még nagy szám volt.