Egy ideig laktam az Ajtósi Dürer sor 5-ben, az ötödik emeleten, az egyik szobám Városligetre néző ablakából gyakran nézegettem a Dózsa György úti házakat. Az emlékezetem ezt a homlokzatot is megőrizte, a timpanont díszítő alakokat, a magasból persze sokkal jobban látszottak, mint most, amikor az utcáról csináltam képet. A 64-es számú ház az István utca és a Dembinszky utca közötti szakaszon áll, a bejárata mellett tábla hirdeti, hogy 1908-ban itt alakult meg az ország első lakásszövetkezete. Ha felnézünk a homlokzatra, a szövetkezeti összefogásra utal a harmadik emelet feletti három álló és két ülő férfialakot ábrázoló dombormű is. De itt lakott és dolgozott néhány évig maga a tervezője is, Fodor Gyula a családjával. Három éve jártam itt először, akkor maga a tény, hogy sikerült bejutnom az egykori lakásába, és persze a főlépcsőház a hatalmas üvegablakaival, a hátsó lépcső a beszürkült, százéves festésével olyan hatást gyakorolt rám, hogy napokig a föld felett lebegtem. Sokáig vártam, de most eljött az idő, hogy leírjam a látottakat.

A gazdagon díszített, impozáns épület terveit az Országos Tisztviselő Szövetség Házépítő Szövetkezete rendelte meg az 1908-as év elején. Ez a munka Fodornak is más feladat volt, hiszen ide nem egy klasszikus bérházat kellett terveznie kiadandó lakásokkal. Ahhoz hogy  megértsük, mit is jelentett ez pontosan, fel kell idéznünk a lakásszövetkezetek kialakulásának okait. A századforduló előtti évtizedekben a fővárosnak rohamtempóban kellett megoldania az egyre növekvő népesség lakásgondjait. A telekárak emelkedtek, a befektetett tőke így csak maximális beépítés mellett tudott megtérülni. Ebben a felgyorsult tempóban a hatóságok is hajlamosak voltak szemet hunyni a szabályok kisebb-nagyobb megszegése felett, ezért épülhetett fel főleg Pesten rengeteg, nagy telekre épült, zártudvaros, gangos bérház, amelyek a levegőtlen, sötét udvarra néző, rosszul megvilágított lakásaik miatt sok bírálatot váltottak ki. Az építész Spiegel Frigyes a pesti bérház válságáról szóló tanulmányában már 1902-ben így fogalmazott: „Nem ismerek az egész földkerekségen fejletlenebb, a kényelem, mint az egészség követelményeinek ellentmondóbb, esztétikailag alacsonyabb fokon álló és drágább építkezést, mint az átlagos budapesti bérház”. Spiegel úgy gondolta, hogy a függőfolyosó alkalmazása „a fő oka annak, hogy lakásainkban úgy lakunk, mint a nyílt vásáron és hogy Budapest a kontinens legegészségtelenebb városa”. (innét)

Ráadásul a magántőke azoknak épített szívesen, akik a nagyobb és drágább lakásokat keresték, így a kereslet egyáltalán nem találkozott a kínálattal. 1880 és 1900 között több mint háromszorosára nőtt az üres lakások száma. A millennium után dekonjunktúra kezdődött, ez visszavetette a lakásépítést, a háziurak viszont, a helyzetet kihasználva növelték az árakat. Nemcsak az igazán szegények, de még a tisztviselők sem találtak maguknak lakást, a lakosságnak csak egyharmada élt tűrhető körülmények között. A magántőke uralta bérházépítést kellett megreformálni. Erre volt megoldás egyrészt a hatósági kislakásépítés a munkásosztály részére, amely Bárczy István 1906-os polgármesterré választása után indult be illetve az önsegítő lakásépítő mozgalmak támogatása, ide tartoztak a házépítő szövetkezetek is. A lakásra vágyó tisztviselők jobban jártak, ha a borsos bérleti díjak kifizetése helyett saját tulajdonú otthonba fektették a pénzüket. 1883 után hatósági támogatással felépült a Tisztviselőtelep a nyolcadik kerületben, de az családi házakból állt. Az első társasházakat az Országos Tisztviselő Szövetség építette Budán, a Bercsényi utcában. Ezután építették fel a Dózsa György úti házat, ahol a szövetkezet, mint jogi személy lett az épület tulajdonosa. A tagok a szövetkezetbe lépéskor a lakás méretének és minőségének arányában fizettek be egy meghatározott összeget (üzletrész vagy részvény) és a szövetkezet kollektíven folyamodott hitelért. Az alapító tagok állandó jövedelemmel rendelkező fővárosi alkalmazottak voltak. Ilyen módon ez az ország legrégebbi lakásszövetkezete, amelyet tulajdonosai saját erőből tartanak fenn. Az alapító tagok leszármazottai mindig benne voltak az igazgatóságban. A legértékesebb részjegyekkel természetesen itt is az utcára néző és az első emeleti lakások tulajdonosai bírtak, köztük Fodor és családja. 1908-ban, amikor az épületet tervezte, pályája aktív és felívelő szakaszában volt, már túl a Napóleon-udvaron, de a Nagymező utcai Ernst- bérházon még innen.

A ház egy hosszúkás téglalap alakú telekre épült, utcai frontjának szélessége csak 30 méter, míg a telek mélysége majdnem a duplája. A nem túl kedvező adottságú telekre kellett megterveznie a házat úgy, hogy lehetőleg elkerülje a zártudvaros megoldást, hiszen az öröklakást vásárló szövetkezeti tagok nem szívesen költöztek volna olyan otthonba, aminek ablakai kizárólag egy nem túl jól megvilágított udvarra néznek és ahová egy kényelmetlen függőfolyosóról lehet belépni. A legértékesebb, utcai lakások ablakai a Városligetre néztek, a legkevesebbet a harmadik emeletért és a hátsó traktusban lévő lakásokért kellett fizetni. A ház egy félig nyitott udvart kapott, ezt úgy kell érteni, hogy az utcai épületrészt nem húzta ki a telekhatárig, hanem hagyott egy bejárót bal oldalon is, ami elég sok fényt enged az udvarra néző szobákba is. Az utcai traktus lakásaiba sem a lépcsőházból, hanem egy abból nyíló külső folyosóról lehet belépni, így az udvar szellősebb maradt, valamint kevésbé sérül a hátsó épületszárnyban lakók privát szférája. Ők a házat kívülről megkerülő, az utcáról nem látható, szerényebb kivitelű hátsó függőfolyosóról léphetnek be a lakásukba. Ez lényegében a szomszédos épülettel határos, szűk földsávra, tűzfalakra és fák lombjaira néz. Én nyáron voltam ott, akkor olyan hatással volt rám az épület, hogy inkább érdekesnek találtam, mint kényelmetlennek, de biztosan nem ideális megoldás, ráadásul ráférne egy kis felújítás is. Nyilván sokkal elegánsabb egy zárt lépcsőházból nyíló bejárat, de így, hogy nem az udvar közepén van, mégsincs olyan érzése az embernek, hogy mindenki lát mindent. A hátsó traktus lakásainak egy szobája és a konyha nézett a hátsó függőfolyosóra. Fodor előszeretettel alkalmazta ezt a szokatlan, külső gangos megoldást másik épületén is, például az Ernst-bérházon a Nagymező utca 8-ban, így tudta a rendelkezésre álló helyet maximálisan kihasználni, szakítva a zártudvaros megoldással és a sokat vitatott klasszikus körfolyosóval.

A Fodor család egy darabig az első emeleten lakott, illetve itt volt a Fodor és Társa cég irodája. A megmaradt szövetkezeti részjegyek arról tanúskodnak, hogy nem csak Fodor lakott itt feleségével, hanem édesanyját is ide költöztette a mellettük lévő lakásba. Az egykori lakásban még látható néhány eredeti szecessziós csempe és mennyezeti lámpák, az eredeti kilincsek, színes ólomüveggel díszített ablakok. A hálószobát a nappalitól egy hatalmas, mart üveggel díszített tolóajtó választja el. Az eredeti ajtó- és ablaktokok hasonlóak a többi Fodor épületben látottakhoz, nyilván ugyanaz az asztalos készítette. Némelyik lakásban megvannak a régi cserépkályhák, de láttam eredeti wc lehúzót és villanykapcsolót is (ez utóbbit használni már nem nagyon szokták, de megőrizték). A reprezentatívabb, utcai, 100-140 m2-es lakások mindegyikében volt cselédszoba és külön wc.

A magasföldszint plusz három emeletből álló épület utcai homlokzata tagolt, a pártázatot a leginkább távolról vagy a Dózsa György út másik oldaláról látható ötalakos dombormű díszíti, de a gazdag díszítés nem nélkülözi a Fodortól megszokott stukkókat, stilizált állatfigurákból, baglyokból, denevérekből, virágos motívumokból van bőven itt is, sőt még kakast is láttam. A ház 1945-ben és a forradalom alatt azért kapott belövést, mert fegyvernek nézték a loggiák vízelvezető csöveit. A pártázat csúcsán, a dombormű felett kissé elmosódva a "VILCSI" feliratot lehet kivenni, sajnos nem tudom hogy mozaikszó-e vagy valakire utal, lásd még itt.

Az épület átadásakor volt még egy kis kőlábazatos kerítéssel védett előkert a Dózsa György úti fronton, csodálatos hortenziák nyíltak benne, kerthelyiség és cukrászda várta itt a vendégeket. A cukrászat az alagsorban működött. Az egyik lakó azt mesélte, osztálytársai emiatt (is) szívesen kísérték haza. Az előkertet a Dózsa György út 1959-es szélesítésekor szüntették meg. A háznak kaputelefonja volt és központi porszívója. Az impozáns lépcsőház üvegtetővel ellátott bejáratához régen sárga keramitkockával borított járdán lehetett besétálni az utcáról. A régi utcai, kovácsoltvas kaput a hatvanas években valamilyen oknál fogva lecserélték és pár házzal odébb építették be. A lépcsőház bejáratát is egy dombormű díszíti, a fő és a melléklépcsőház hatalmas ablakaihoz pedig színes ólomüveget használtak. Feljegyzés ugyan nem maradt róla, de mivel Fodor többször is  dolgozott vele, valószínűleg Róth Miksa műhelyében készültek. Ottlétemkor a főlépcsőház ablakait már felújították, míg a hátsó lépcsőház hatalmas ablaküvegei akkor még részben hiányoztak. A főlépcsőház képeivel kezdjük, aztán a hátsó vagy melléklépcső jön. Nekem ez utóbbi talán még jobban tetszett, azelőtt soha nem láttam még ekkora ólomüveg ablakot hátsó lépcsőn, ahol a cselédek is közlekedtek, és persze a százéves festés, amit lehet kritizálni, hogy milyen koszos és elhanyagolt, mért nincs felújítva, de én ezeknek mindig nagyon örülök, mert egyre kevesebb helyen látni ilyet. 

Az épület jelenleg helyi védettséget élvez.

Egy csodás nyári nap emlékére, amikor Verával bejártuk a házat és leesett az állunk. Ezúton is köszönöm minden lakónak, aki szívesen mesélt és még a lakását is megmutatta. Ha valaki Fodor Gyula által tervezett épületben lakik, amit szívesen megmutatna, kérem, hogy írjon a kep.ter.blog(kukac)gmail.com címre.  

Forrás: 

Budapest Főváros Levéltára

beszélgetés a lakókkal

Budapest folyóirat/2008, Száz éve a saját házukban/Rokob Tibor

John Lukács: Budapest, 1900

Még több Fodor Gyula épület: Falk Miksa utca 13., Zichy utca 30. Hajós utca 25.