Vidéki vagyok. Ezen persze sokat változtatott a temérdek, a fővárosban töltött év, de mégiscsak falun, majd egy virágosnak nevezett, szecessziós épületekkel teli vidéki megyeszékhelyen töltöttem életem első 18 évét. Többször összeszámoltam már hány helyen laktam a fővárosban, és azért többször, mert időről időre elfelejtem a számot, gyors fejszámolás, ez hát a 14. lakcím. Nem mintha annyira szeretném a változatosságot, de talán mégis. Voltak olyan helyek, amelyek elhagyásába rendesen belehaltam, aztán megszerettem az újat. Vagy megszoktam.  És mire megszoktam, jött az új.

A mostani városrészem, Vizafogó, nem adja magát olyan könnyen. És most nem arról beszélek, hogy  rengeteg a panel. Alaposan be kell járni, hogy megtaláljuk a jó helyeket, azokat a házakat, azokat a sarkokat. A környéken, ami esetleg már nem is a szó szoros értelmében vett Vizafogó, hanem inkább Angyalföld, lehet például szeretni a Váci úti irodafolyosóból kikandikáló egy-két-háromemeletes, százéves  épületeket, a fapados, körfolyosós házakat, lepukkant lépcsőházzal, amelyekben minden mozaiklap törött vagy a kovácsoltvas korlátot, ami évtizedek óta nem volt portalanítva. És még akkor is, igen, ha ezek negatívumok.

A következő képpárt egy, a XIII. kerület egykor és most fotóit tartalmazó kiadványból szkenneltem be. Jó példa arra, hogy a környék milyen változásokon ment keresztül az elmúlt száz évben. Váci út és Véső utca sarok. 1900-ban kerthelyiséges  (!) étterem-söröző, 2000-ben akármi, kerthelyiség sehol, timpanon maradt, a 2010-es években pedig már eltörölte az irodafolyosó. Én sajnálom. Érdemes megfigyelni a mellette lévő kisebb épület homlokzatát, ami a 2000-es fotón sincs már sehol, pedig milyen szép... Volt.