Nem tudom érdemes-e olyan házról írni, ami nem is létezik, elvégre eredetileg valami olyasmi volt a cél, hogy olyan kincsekre, értékekre hívjam fel a figyelmet, amelyek mellett hajlamosak vagyunk elsétálni, anélkül, hogy észrevennénk őket. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a két régi, rövidke poszt után tartozom ezzel a lezáró résszel. Kicsit olyan lesz, mint egy nekrológ. A Váci úton tavaly ilyenkor még álló épületek hónapok óta nincsenek már meg, magukkal vitte őket az irodaépítési láz...

Valahogy így kezdődött, 2011 júniusában: „Csak pár hete szúrtam ki ezt a házcsoportot, a kakukktojást régi gyártelepek és új irodaházak között. Legközelebb már kerestem a szememmel, a kis földszintes, mellette szorosan az egy emelet plusz manzárd és a sarkon a háromemeletes rózsaszín bérház fura trióját. Így együtt olyanok, mint egy mesekönyv illusztráció... Közelebbről persze a középső a legédesebb, népies, szecessziós motívumokkal, s ha az alsó szinten nem lennének új nyílászárók, igazi mézeskalácsház lenne. A jellege teljesen a gázgyári telepet idézi."

A Fiastyúk utcához közel eső, földszintes, magas tetős házról nem maradtak fenn eredeti tervek, csak az 1985-ös dokumentáció, amikor az Elzett Művek Budapesti Gyára és dolgozói részére az épület Bence utcai traktusán található bölcsődét átalakítják lakásokká. A két lakás az akkori gyakorlatnak megfelelően OTP kölcsönnel épült, vállalati dolgozók számára.

A legérdekesebb és a kedvencem a középső ház, Schneller József úr építkezése, amelyet a Róth Zsigmond-Tauszig Béla építészpáros (okleveles építészek, irodájuk a Perczel Mór utca 4-ben) tervezett. Az eredeti terveken 1910-es dátum van, valamint a ház előtt egy kicsi, Váci útra néző előkert. A pincében burgonyás pince, falehányó (ezzel a szóval először a Tervtárban találkoztam), de „gyógysz. pince és gyógysz. üveg”-ek számára fenntartott helyiség is akadt.

Az első emeletre 2 lakást terveztek, itt lakott a család, a padlástérben mángorló és mosókonyha volt.

A pékműhely a Váci útra merőlegesen, a Fiastyúk utcával párhuzamosan elhelyezkedő traktusban kapott helyet, három kemencével. Egy helyiség a motornak, egy mosdó, egy legénységi szoba, hátul, a Bence utcai részen pedig istálló volt és a lovászfiúnak fenntartott szoba. 1909-ben Schneller úr engedélyért folyamodik faszerkezetű kocsiszín építésére és kap is, azzal a kikötéssel, hogy a kocsiszín a szomszéd határvonaltól legalább 3 méterre helyezendő. 1913 június 10-én kiadják a használatbavételi engedélyt a lakóházra és a pékműhelyre. Aztán az akták előreszaladnak 30 évet (azaz első világháború, Trianon, gazdasági világválság nagyvonalúan átugorva) és 1943-ban találjuk magunkat. Ekkor a Wolf és Ziegler Burgonyazúzó Cég (úgy is mint Wolf Margit és Ziegler Józsefné) kér engedélyt burgonyadaráló- és koptató gépek valamint két kazán felállítására, amelyeket, és ezt megint a sosem hallott szó miatt hadd idézzem pontosan: „három gőzfüllesztőüst részére, gőzfejlesztés céljára használjuk. Ezen üstökben történik a burgonya főzése.” A háború környékéről érthetően nem maradt fenn semmilyen dokumentáció, ’56-ból viszont egy egészen hosszú emlékezést találtam, az Angyalföld 1956 kiadványban.

Érdekes, hogy az akkori üzemvezető a régi tulaj vagy talán a fia lehet és hogy mindvégig, a száz év alatt, amíg állt, a Váci út 123 meg tudott maradni annak, aminek eredetileg is épült. A 2011-es fotókon még látszik az üzlet táblája. 

A harmadik, 121. szám alatti házzal kapcsolatban nem találtam ennyi infót. 1896-ban, a Schneller-háznál még régebben (és csakazértis ideírom a nevüket, mert kizártnak tartom, hogy az életben lesz még egy  megszállott, aki kikéri majd az épület anyagát a Tervtárban), Klimes József műépítész és Schneider Róbert építőmester által szignált, egy sírnivalóan szép homlokzatot magában foglaló tervek alapján épült fel, özvegy Martarusz Andrásné megrendelésére. Az 1896-os helyszínrajzon jól látszik, hogy a szomszéd telek, ahová a pékség majd 1913-ban felépül, akkor még Platczner Mór tulajdona, valószínűleg ő adta el később Schnellernek. 

Fennállásának utolsó idejében laptop mintabolt és a Ziccer Pizzéria működött benne, házhozszállítást is vállaltak.

Amikor elkezdték a bontást és kb. még félig álltak a házak, annyira lehangolt a látvány, hogy elhatároztam, nem megyek többet feléjük. Azóta jó pár hónap eltelt, tegnap leszálltam a Gyöngyösi utcánál és az elmúlt évtizedben emelt irodaházak tövében elsétáltam a helyszínig. Késő is volt, szürkült már az ég, mire odaértem, és ha nincsenek a szemben lévő épületek, biztosan nem hiszem el, hogy ugyanott vagyok. A Fiastyúk utca másik oldalán, a 129. szám alatti egyemeletes épület sincs már, elsőként az tűnt el:

A házakkal kapcsolatos, 2007-ben datált és publikus pályázati felhívásból idemásolom az ide vonatkozó mondatot, roppantul mai és területfejlesztő: „A kiíró által elfogadott ingatlanfejlesztési koncepció végrehajtásával megvalósul a Budapest XIII. kerület Váci út - Föveny utca és Agyag utca közötti terület magas színvonalú, a városépítészeti követelményeknek megfelelő kialakítása, a városépítés továbbfolytatása és az alulhasznosított területrészek funkcionális átalakítása.”(innen)

Érthető, hogy változik, fejlődik a város, ennek így kell lennie. Mindig lesznek épületek, amik eltűnnek, hogy újaknak, nagyobbaknak, korszerűbbeknek adják át a helyet. Semmi bajom a most már üres telek mellett épülő Váci Greens-szel, de azt nagyon nehezen tudom elfogadni, hogy a Váci úton, amit az ingatlanfejlesztők állítólag csak a város "iroda-bulvár"-jának hívnak, jóformán minden régi megy a levesbe. És könnyen lehet, hogy ezeket a házakat rajtam kívül senki emberfia nem siratja, de én tartoztam nekik ennyivel. Régi, Váci úti házak, pékség, bölcsőde és pizzéria, söröző-borozó, önkiszolgáló és a többiek, amikre már nem is emlékszünk, hát, Isten veletek!

A házakról szóló első bejegyzést 2011 júniusában, a másodikat 2012 május 27-én írtam.

Bébi, Lecsó, Tyutyu, Csányi, Nyomi, Pisa Misa, Töki, Cowboy- többek közt ők vésték fel nevüket egy Rózsafa utcai klinkertéglás ház falára és hogy ne kelljen sokat találgatni, mikor történt ez, általában dátumozták is a munkát. A feliratok nagy része 1953-54-es, de van tintaceruzás is, Kis Buzától 1943-ból és elvétve a nyolcvanas évekből. 

Kismillió név és alig néhány rajz: egy talicskát toló munkást (elvégre Angyalföldön vagyunk), Cowboy önarcképét kalapostul, a ház melletti Kármelita templom falán pedig egy sipkás férfi portréját találtam, ez utóbbi egy minden bizonnyal befejezetlen, ámde nőiesen görbülő vonal előtt pózol.

Pontosan emlékszem arra, amikor a firkákat felfedeztük. Jó két hónapja volt, egy hosszúra nyúlt séta közben, Angyalföldön. Libabőrös lettem a feliratok láttán, mindenre elszánt, fiatal csavargyári munkásokat, galeriket, rég elfelejtett haverságokat képzeltem mögéjük.

A legfeltűnőbb, hogy ugyanazok több helyre és különböző dátummal véstek, pl. Cowboy, Csányi, vagy M. Laci. D. Tibor többször is „itt járt”, ha minden igaz, először 1947. április 26-án, majd cselekedetét még többször is megörökítette, különböző téglákon. B. Sándorról megtudjuk, hogy „élt, mert szeretett”, H.GY.-ről pedig kiderül, hogy a beceneve nem más, mint Nyúl. Varga J. neve alatt vészjóslóan két évszám is áll, 1965-1981. Van egy „ekkor készültünk” felirat, ami megfejtésre vár.

Az általam látott legrégebbi firkát a Budakesziről érkezett György hagyta a falon ceruzával, 1905-ben. Aztán vannak az ötvenhatosok. Mit nem adnék azért, hogy Balasa Istvánnal beszélhessek, aki 1956. október 24-én vésett, vagy T.B.-vel, aki december 26-án, Karácsonykor hagyott nyomot.

Hazaérve, mint éhes oroszlán vetettem rá magamat a keresőre. Megtaláltam a Liget galéria egykori kiállítását, ebben említik a firkákat, és a templom honlapját, aztán kb. ennyi. Kétségbeesésemben bepróbálkoztam a Lecsó+Nyomi+Bébi-vel is, mérsékelt sikerrel. Azonnal világgá akartam kürtölni, amit találtam, aztán inkább tovább kerestem. A templom melletti klinkertéglás lakóházról kiderítettem, hogy 1897-ben építtették a budapesti Kármeliták, akiknek akkor már a Huba utcában állt egy rendháza kis kápolnával. A lakóház földszintjén, a Rózsafa utca felől végig bolthelyiségek voltak, a két emeleten végig szoba-konyhás lakások (ez alól az épület sarka csak a kivétel, ott van két nagyobb is), szintenként 2 hálófülke és 6 db „closett”, valamint egy szerény, de mégis mutatós lépcsőház:

A használatbavételi engedély Soós István háztulajdonos  (úgy is mint győri házfőnök atya) kérelmére 1898. augusztus 1-én adatik meg a VI. kerületi elöljáróság által. A mostani lakók elmondása alapján a háború előtt a ház "a papoké volt", de volt, aki úgy mondta, apácák laktak itt. Az ötvenes években, amikor a rendszer feloszlatja a rendet, változik a helyzet, jönnek a „civilek”, 1951-ben már V. Irén bérlő kérelmezi egy II. emeleti lakás átalakítását, a hatvanas években pedig a földszinti fodrászüzletben emelnek válaszfalat, hogy a lakást az üzlethelyiségtől elválasszák. 

Már áll a ház, amikor 1898. október 15-én a Kármelhegyi Boldogasszony Templom alapkövét leteszik. Hofhauser Antal tervei alapján épül és pontosan egy év múlva szentelik fel olyan illusztris vendég jelenlétében, mint I. Ferenc József császár és király... 

Az épület nagyon szép (nekem a tégla alapból a gyengém), s mivel felülnézetből a kert sem néz ki rosszul, megérdemelnek egy külön posztot.

Nem hagyott nyugodni, kik voltak a fiúk, akik kitartóan, újra és újra bevésték nevüket a falakba. Újabb terepszemle, ezúttal reggel munkába menetel előtt, mínusz 10 fokban. Éppen lefagyott kézzel fényképezem a falat, amitől minden alkalommal a hátam borsózik, annyira megbabonáz, amikor megáll mellettem valaki, és mesélni kezd. Azt mondja, ő ugyan nem ismerte őket, de úgy tudja, diákok voltak, nem feltétlenül a ház lakói és sokan disszidáltak már közülük. Ekkor éreztem, van itt még ennél több is. Két hét múlva, a következő felvonásban megkérdeztünk néhány lakót, de szinte kivétel nélkül azt állították, ők nem látták a firkákat, tudtak azonban a papokról és/vagy az apácákról. Aztán kölcsönbe kaptam az Angyalföld 1956 c. kiadványt. Ebből, kis rávezető segédlettel, kiderült, hogy ’56-ban már a Huba utcai kármelita rendház egyik szárnyában működött a 35. sz. Építőipari iskola (és?) kollégiuma, az utca másik oldalán pedig a Berzsenyi Dániel Gimnázium, vagyis tele volt a környék firkálásra fogékony, fiatal fiúval. Ekkor találtam rá egy cikkre a nol.hu-n, Bakos Zoltán graffitigyűjtőről, amely azt írja, hogy „a Huba utcában a karmelita templom melletti iskola falán található egy régi osztálynévsor monogramokból. Idős urak már, akik még élnek az egykori osztályból. Sokan elhagyták az országot '56-ban. De ha tehetik, évente összejönnek ott a falnál ünnepelni, emlékezni. Ami másoknak néhány jelentés nélküli karc, nekik kegyhely.” Szóval, tényleg igaz, hogy sokan disszidáltak…  Talán TGY is, akinek kezdőbetűit egy U.S.A. 1963 felirat mellett lehet olvasni?

A feljegyzések szerint ’56-ban a tanulók mestereik vezetésével a Rádió körüli harcokban is részt vettek, de a Huba utcában sem volt nyugodt a helyzet. Október 25-én például egy harckocsit rendeltek ki ide, mert a bejelentések alapján "nagyobb csoport fiatal fegyveres tartózkodott az utcában". V. ezredes vezényletével ki is vonult a harckocsi és egy fiatal fegyverest talált, aki géppisztollyal lövöldözött. Érdekes adalék még, hogy a kollégiumban imaházat is berendeztek az iskolaigazgató engedélyével, a gyerekek pedig a két háború közti legelterjedtebb vallásos gyermekszervezet, a Szívgárda jelvényeit viselték. 1957. január 23-án, a forradalom negyedéves évfordulóján több kerületi iskolában, köztük a Huba utcaiban is kénytelenek voltak rendőri ellenőrzést tartani, mert a Berzsenyiben például a diákok 90%-a kokárdával és fekete szalaggal jelent meg a tanításon.


Szóval, idáig jutottam. Jó lenne arcokat és élettörténeteket rendelni a nevek mellé, tudni, kik voltak ők, milyen volt 1953-ban, vagyis 60 éve idejárni gimibe vagy építőipariba, mi történt itt a forradalom idején, kik laktak akkortájt a Rózsafa utcai házban, ami "régen a papoké volt"… A fal nem válaszol, de amíg állnak az épületek, a nevek kitörölhetetlenül ott maradnak.

Egyszer hazafelé menet azt mondta: „mutatok valamit, szerintem tetszeni fog”. Autóban ültünk, ki sem szálltunk, onnét bámultam a kétszintes, barakkszerű házakat, drótkerítéssel körülkerítve, az ablakok alatti, hevenyészett virágágyásokat, és azt éreztem, mint Pécsen Uránvárosban, vagy a Trattner-Károlyi ház udvarában: ott, a kerítésen belül, a házak közti utakon és bent a sötét lépcsőházban minden bizonnyal megállt az idő. Aztán visszatértünk, egyszer, amikor jobb idő volt, akkor már gyalog, a Csángó utcán át a Lehel piac felé menet átvágtunk a telepen, benéztem az egyik ajtón és beszippantott a hangulata. De akkor még nem tudtam róla semmit.

A Kilencház, illetve Malomházak néven ismert telep születéséhez messzebbre kell visszamennünk, mint gondolnánk, nagyjából a 19. század közepéig. Az 1848-49-es szabadságharc leverése visszafordíthatatlan folyamatokat indított el, felbomlottak a feudális viszonyok, gyors iparosodás kezdődött és ezzel a munkások rétege számottevően megerősödött. A mai Szent István körúttól északra, vagyis Újlipótváros és Vizafogó helyén többnyire ipari terület feküdt, a térképen is jól látni a jelöléseket: malmok, téglagyár, lőporraktár és  temető... 

Egyes leírások szerint a mai Szabadság tér helyét elfoglaló behemót kaszárnyától, az  Újépülettől  északra „már csak ugart lehet találni” és bár „e vidéknek a legnemesebb rendeltetése lenne, most azonban csak fa- és kőszén-lerakodóhelynek használják”.

A tehetősebb, többségében zsidó származású polgárok előszeretettel vásároltak telket errefelé ipari befektetés céljából. A villámgyorsan felépült üzemeknek persze munkáskéz kellett, a munkásoknak pedig lakás. Azoknak a polgároknak, akik az ipari területeken lakásokat építettek dolgozóik számára, adókedvezmény járt, sokan éltek is vele.  A fejlődő kapitalista gazdaság egyik húzóágazata a malomipar lett, ennek okairól írtam már itt, a Kárpát utca 7/bkapcsán. A malmok egy jó része pedig pont itt, a körúttól északra épült fel, elég egy pillantást vetni az 1873-as térképre, szinte egymás mellett állt a Victoria, az Unió, a Pannónia…

Az Első Budapesti Gőzmalom Rt. főként lengyel vendégmunkásai számára készült telepet építeni a Lőportár dűlőben, ezért kérelemmel folyamodott a hatodik kerületi elöljárókhoz, hogy a szükséges területet a lakások megépítéséért cserébe, jelképes összegért rendelkezésére bocsássa. A kerületi elöljárók nem álltak a jó ügy útjába, így a feljegyzések szerint pillanatok alatt elindult az építkezés. Akkoriban teljesen megszokott volt, hogy külföldről hívtak tapasztalt szakembereket, ide Svájcból érkezett ács-építőmester. Brandt Ferencnek kisujjában volt a malom- és a házépítés, és azt is tudta, hogyan lehet rövid idő alatt, költséghatékonyan kivitelezni a tervet. A Kiserdő helyén építendő házak helyét úgy határozták meg, hogy a nap sugarai 12 óra leforgása alatt minden oldalról megvilágíthassák. 1885-re kész lett a telep, a mai Kassák Lajos, Botond, Tüzér és Huba utcák által határolt területen, aztán állítólag még 2 évet vártak az átadással, hogy megfelelően kiszáradhassanak a falak. A telep példát statuált, ezt követve több malom fogott hasonló vállalkozásba, pl. Kőbányán.

Kilenc darab, mai szóval könnyűszerkezetes, kétszintes lakóház épült, ezen kívül egy épület a fürdő és mosókonyhának, a házak közt pedig sufnik, ahol a tűzifát és az éppen használaton kívüli holmit tarthatták a lakók.  A sufnik még ma is szépen be vannak számozva.

A mosóház mellett több kutat is fúrtak, hogy biztosítsák a kellő mennyiségű vizet a telep lakóinak zavartalan életéhez, fürdéshez, mosáshoz. A kilenc épület mindegyike ikerház, a házakon belül szintenként négy lakás volt, két kisebb és két nagyobb, és ha ez utóbbi alatt egy szoba-konyhát értünk, ami a nagycsaládosoknak jutott, akkor a kisebb még ennél is kevesebbet takart, mondjuk egy minigarzont képzeljünk el kis főzősarokkal. Ezeket a társlakók vagy az akkori szinglik kapták. 

Az alaprajzon az is jól látszik, hogy szintenként 2 vízöblítéses wc-n osztozott a négy lakás (4 fővel számolva a nagyobb lakásokat és 2-vel a kicsiket, kb 12 emberre jutott tehát 2 wc). Ezeket mindjárt a bejárattól jobbra találjuk és a mai napig megvannak, ahogy a lépcsőház fából készült padozata és lépcsői, többnyire barnára mázolva.

A lakók életét segítette még a padlástérben lévő szárító, illetve a mosóházban elhelyezett mángorló. Az egykori lakók leszármazottjai azt mesélték, családias légkör volt mindig a telepen, mindenki ismert mindenkit, segítették egymást, ha kellett. A virágágyásokban mindig nőtt virág, a gyerekeknek volt játszótér, homokozó. Itt lakott maga az építő is, Brandt Ferenc a családjával. 94 évesen halt meg, idős korában nyugdíj híján a malom segítette havi húsz aranykorona ellátmánnyal.

Már-már mesébe illő a zárt telep és az ott lakók közösségének idillje, még akkor is, ha a lakások mérete és az egy főre jutó wc-k száma alulról veri a komfortról alkotott elképzeléseinket. Az itt lakók életük szinte minden pillanatát együtt töltötték… 

A mese tehát úgy kezdődik, hogy messziről érkezik egy mester a Lőportár-dűlőre, felépít kilenc ikerházat, aztán családjával együtt itt marad és haláláig a malom gondoskodik róla. Mint ahogy a dolgozók lakásáról, vagy a mosókonyha-fürdő helyiség tüzelőjéről és a telepen magukra maradt árvákról… Ez a múlt, a jelen pedig igazán nem tartogat semmi olyat, amin meg kéne lepődnünk a mai viszonyok ismeretében: a telep csak árnyéka egykori önmagának, a barakkszerű házak közt sorokban húzódó sufnik és a porolók egy letűnt kort idéznek, amelyben a kerítés még nem az elzártságot, hanem inkább az összetartozást jelezte. Aki régi olvasója a blognak, tudja, hogy élek-halok az ilyen helyekért. Nem zárhatom máshogy tehát, mint azzal, hogy remélem a jövő szebb lesz és nem tudom hogyan, de lesz egy másik „malom”, ami megmenti a telepet az enyészettől és látunk még virágokat a Tüzér utcai kertekben.

 „Mikor fiatal voltam, ez a városrész kerítésekből állt. A kerítések alól kutyák ugrottak ki féltesttel, ugatásuktól az ember megcsúszott az út jegén, felkelt és szégyellte magát. De azért szép volt és messzire ki lehetett sétálni, Újpest felé, amelyet csak a mesékből és félelmekből ismertem. Ma itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát fogják a rádión. Téli vasárnap az egész városrész hosszú fadarabokkal zarándokol a Svábhegy felé, otthon csak az elözvegyült borbély marad. Minden modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma itt. Két szoba hall az egész városnegyed, dacosan, fiatalosan és lendülettel leplezik lakói halavány életük egyetlen őszinte valóságát: hogy nincsen pénzük, senkinek.”

1935-ben, amikor Szerb Antal marslakóknak írt budapesti útikalauzában ezek a sorok napvilágot látnak, már áll a Szent István (akkor még Lipótvárosi) park. Körülötte szépen, sorban, a Közmunkák Tanácsának szigorú előírásait követve épülnek fel a lakóházak, a városrészre jellemző modern stílusban, ugyan nem feltétlenül két szobás, de az akkori módi szerint kötelezően hallos, azaz egy ablaktalan helyiséggel ellátott lakásokkal. A város leglaposabb palotáinak rendkívül intelligens lakói pedig, ha éppen nem bridzselnek vagy Moszkvát fogják rádióikon, pszichoanalízissel múlatják a drága időt, és erre mérget vehetünk, mert Márai, a Pesten csak kényszerűségből időt töltő, megrögzött krisztinavárosi is megerősíti:

 „Az új negyed másfél évtized alatt nőtt ki a pesti grundból. Fejlődése varázslatos volt. Ahol évtized előtt, palánkkal kerített telkeken, ócskavasat őriztek, ott ma utcasorok tárulnak, sima homlokzatú, egyforma külsejű és belsejű bérházakkal, valamilyen olcsó, pesties ízű amerikanizmus ízlésében építve, felvonóval, forró vízzel, egy- és kétszoba-hallos lakásokkal, fodrásszal, fűszeressel, párizsias jellegű kis kávéházakkal, a lakásokban kevés bútorral, kaktusszal megrakott állványokkal, olcsó ripsszel bevont hencserekkel, újszerű grafikával és pszichoanalízissel. Mindez szemünk előtt nőtt fel a semmiből, a pesti Duna-part homokos talajából. A házak még nem szoktak össze, az utcasorok között üres telkek várják az új bűvészt, aki felvarázsolja a gyengülő konjunktúra készleteiből a negyed hiányzó palotáit, a telkeket egyelőre vörös salakkal hintették fel, hálót húztak a cövekek között, s nyugtalanítóan intelligens pesti magánhivatalnokok este hatkor fehér nadrágban ugrálnak az új bérházak közti teniszpályákon s ütik a labdát.”

A nagyok által csak „egyforma külsejű”-nek titulált bérházak egy nagyon komolyan átgondolt várostervezési koncepció részét képezték. Az Újlipótváros beépítése és rendezése az 1920-as években került napirendre, amikor a Kresz Gézát még Ügynök utcának, a Nyugati teret pedig Berlini térnek hívták. Az akkori Lipót, ma Szent István körút házai mögött változatos kép fogadta az arra járót: a Kresz Géza utcát magában foglaló, a Hegedűs Gyula és a Váci út közötti szakasz a Victor Hugo utcáig nagyjából be volt épülve. Álltak még épületek a Tátra és a Pannónia utca elején, valamint a Palatinus házak is megvoltak már a rakparton. Tőlük északra malmok és fatelepek, illetve a nagy semmi, a mai Újlipótváros szívében pedig Suhajda úr nyomortelepe várta az ágybérlőket. Ezek felszámolása és a folyó menti, kedvező adottságú negyedben egy új városrész kialakítása volt a Fővárosi Közmunkák Tanácsának feladata.

1926-30 között rohamtempóban, spekulációs bérházakból megépültek a Tátra, a Pannónia és a Hegedűs Gyula utca menti tömbök, de csak a Radnóti utcáig, mert azon túl a Közmunkák Tanácsa építési tilalmat rendelt el, amíg a pontos szabályozási tervet ki nem dolgozza. Ennek elfogadására 1933 elejéig kellett várni, eszerint "a telkek keretesen, illetve csatlakozó udvarokkal építendők be, az épületek magasságának 25 méternek kell lennie, az épületek homlokzatát egy-egy tömbön egységesen és összhangzatosan kell kiképezni és legalább nemesvakolattal ellátni, a homlokzatok részletes rajzát pedig az építési engedély kérése előtt külön kell engedélyeztetni". Így született meg több szakaszban, szigorú szabályozással és gyakorlatilag központilag megtervezett homlokzatokkal fővárosunk építészetileg legegységesebb negyede, modern stílusban, amely a pesti eklektikus bérházakon szocializálódott szemnek tényleg szokatlan lehetett, főleg ekkora koncentrációban. A homlokzatok egyszerűségének persze részben van piszkos anyagi oka is, adókedvezménynek hívják, s 1934-től a lakásépítések ösztönzésére alkalmazták a város egyes részein, Újlipótvárosban a Szent István park környékén. A rendkívüli adómentesség akkor járt, ha a fent taglalt keretes beépítés mellett az épület az adott év végéig tető alá került. Ehhez rohamtempóban kellett dolgozni, így előtérbe kerültek az új technológiák, mint például a vasbetonszerkezet, amelyek felhúzásához lényegesen kevesebb időre volt szükség.

A sorok közt olvasva, az épületek és az utcák szokatlan képe mellett más is van itt. Márai kissé nyugtalan, ironikus mondataiban ott bujkál az, ami ma már egyértelmű: olyan városrész jött létre, amely nemcsak egységes építészetét, hanem lakói életstílusát tekintve is más, mint a többi. Város született a városban, a körút Lipótvárossal átellenes oldalán, az ipartelep és a senki földje helyén. Vas István pont azzal a régivel von párhuzamot és már nem lepődöm meg, hogy a kettő közül melyik viszi el a prímet: „Azokon a grundokon, ahol húsz évvel azelőtt Eti játszott, kalandozott, vezérkedett, ahol még régebben mocsaras rétek terültek el, s amikor Vajda János nászéjszakáján az irodalmi kávéházból e tájról vezette haza Rosamundát, az elhagyatott sötétségben egy részeg katona támadta meg őket, melynek következtében a hatalmas termetű költő elfutott, feleségét otthagyva prédául, és rábízva, hogy kifejtse magát az ölelő karokból- most tetszetős városrész jött létre, az új német építészet és a pesti polgárság sárga, világosszürke, világoszöld és halványlila kőerdője… Az újlipótvárosi házakban eleinte éppen avantgardista szempontból csalódtam; később – inkább öntudatlanul, mint elvszerűen – ebbe a lenézésbe konzervatívabb gőg is vegyült, az ólipótvárosi emberé, a Fürdő utcáé és Szabadság téré a Rudolf térrel és Szent István parkkal szemben. Az új utcák nem voltak elég szépek ahhoz, hogy parvenüségüket meg lehetett volna bocsátani. A kövek is arról tanúskodtak, hogy a két testvér-kerület közül az egyiket József nádor tervezte, és mielőtt kereskedelmi negyeddé lett, főurak akarták benépesíteni. Az Ólipótváros, igaz, komorabb volt, és ami nagyobb baj - az arisztokraták empire maradékaitól eltekintve – ízléstelenebb. Viszont – bár az Újlipótvárosban a korszerű építészet napimádó elvei érvényesültek- a régi szellősebb volt és szabadabb.”

Mai ésszel az is felfoghatatlan, hogy még az akkori építésztársadalom is fanyalogva fogadja az új negyedet. A kritikák szerint a sima, modern homlokzat, a tetőterasz és a színek alkalmazása még nem minden, a modern házaknak elsősorban belülről kell azoknak lenniük. Ha a helyiségek mérete nem alkalmazkodik a belső szükségletekhez, akkor az épület maximum divatos, de semmiképp sem korszerű. A bírálók szerint kicsik voltak a lakások, szűkek ahhoz, hogy ideális helyszínt és életteret biztosítsanak a modern ember másfajta életéhez. A környék rohamos beépítésével a kiváló adottságú negyed már a húszas évek végére olyan zsúfolt lett, mint a hírhedt Csikágó, vagy a Király utca. A keskeny utcákban emelt magas bérházak kitakarták a folyót, elzárták a friss levegő útját, a kis alapterületű lakások miatt pedig rendkívül nagy volt a népsűrűség. A Lipótvárosi Kaszinó elnöke, Scheuer Róbert mérnök ekkor kezdett el lobbizni Rakovszky Ivánnál, a Közmunkák Tanácsa elnökénél a park létesítése érdekében, "amely levegőt és romantikát visz ebbe a sivár városnegyedbe"…

Ma már mindent más fényben látunk. A harmincas években, amikor ezek a házak épültek, talán túlságosan újszerűnek, idegennek tűntek, s a konzervatív polgári ízlés, amely szívesebben látott volna neobarokk homlokzatokat vagy cirádás kovácsoltvas lépcsőkorlátot, nem találta őket elég tágasnak és kifinomultnak. A világ épp akkor lábalt ki egy gazdasági válságból, és lassan, de biztosan már sodródott bele a második világháborúba. A művészetekben és azon belül az építészetben is máshova került a hangsúly: a túldíszítettség átadta a helyét egy letisztult formavilágnak, amelyben a funkcionalizmus, a praktikum, a fény kerültek középpontba. Az Új-Lipótvárost birtokba vevő középosztály lubickolt az új házak és a negyed nyújtotta szolgáltatásokban: Márai nyugtalanítóan intelligens magánhivatalnokai élvezik a házakban működő központi fűtést, a csapból folyó meleg vizet, sőt, a luxusbérházak Margitszigetre néző tetőkertjét. Emellett sokat olvasnak, szívesen és gyakran járnak színházba, moziba, egyszóval máshogy élnek, mint elődeik. S van is hova járni: a Dunapark házat is jegyző építészpáros, Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervei alapján megépül a Lloyd mozi a Hollán Ernő utcában, ott az Ipoly, vagy a Vígszínház mellett az Elit Mozgó (ma Kino), de van itt tenisz-, és jégpálya, 1922-ben megnyit Kállai Lili mozdulatművészeti iskolája és akkor a pszichoanalízist még nem is említettük… 

Így hetven-nyolcvan év elteltével egy dolog biztos: az újabb Lipótváros minden fanyalgás dacára kiállta az idő próbáját.

Az összes archív fotó a Fortepanról van, a Tátra utcai saját.