A főváros fényei után a sort a kedvenc balatoni városomról készült képekkel zárom. Szenteste, minimalista karácsonyi világítás, ember, de autó is szinte alig. A sötétbe belesimuló épület az egykori gyógyszertári üdülő, aminek a toronyszobájában a múlt században nyaraltunk, hát ezért is szeretem...

Szeretem a régi képeket, a karácsonyfa körül álldogáló-üldögélő, szépen felöltözött embereket. Jó nézni, hogy az Ünnepre a férfiak öltöny-nyakkendőt vettek, hogy megadták a módját. Nem olyan szép szabályosak  a fák, inkább suták, de bámulatosan állnak rajtuk a gyertyák. Mi utoljára gyerekkoromban mertünk ilyen merészet tenni, gyertyát a fára biggyeszteni. A Fortepan, amit nem győzök dicsérni, remek karácsonyi fotókat kínál. Ám senkinek nem javaslom, hogy egy ültő helyében megpróbáljon végigkattintani az egész századon egyetlen téma után kutatva, hisz most már 20214 kép van... Schoch Frigyesékkel kezdünk, aki hihetetlen gyűjteményt hagyott ránk, a sor végén pedig privát és családi fotók jönnek, fiókok mélyéről és régi albumokból. Hát, ilyenek (is) voltunk... Nálunk az oviban Amálka néniék különösen nagy gondot fordítottak az ünnepi fotózásokra, így lett, hogy a gondosan fésült haj, a baba és a bugyuta mosoly karácsonyi üdvözlőlap formájában fennmaradt az utókorra. 

Vörösmarty tér, Karácsonyi vásár. A Gerbeaud-házat sosem láttam még ilyen szépnek. Nappali fényekben is szép persze, de leginkább úgy gondolok rá, mint az épület, amely uralja a Vörösmarty teret, jó értelemben. Aznap este, ahogy sült kolbászok, forralt borok és kürtös kalácsok több helyről áradó, gőzölgő illatfelhőjében ott álltam bábeli hangzavarban, zéró ünnepi hangulattal, éhesen és igazából csak átutazóban a kisföldalatti felé, muszáj volt megállni. Na jó, hát persze, nincs olyan ház, amelynek a fényfestés, pláne a Nagybetűs Ünnep előtt ne állna jól. Nem olyan jó, mint a fényvillamos, de majdnem. És miatta még elkésni is ér, egy keveset. A következőkben bemutatott képeket (Hörömpő cirkusz! Világszám! jeligére) egy kézzel készítettem, mivel közben a másikkal a mobiltelefont kellett tartani és fontos és halaszthatatlan kérdésekről tárgyalni. 

A ház története ott kezdődött, amikor a Harmincad hivatal kitelepült e helyről. Ekkor a telket négy részre osztották, és a Vörösmarty tér felőli része felesben Eisele Antal szabó és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank kezébe került. 1859-ben Eisele Gottgeb Antalt, a bank pedig Hild Józsefet kérte fel építészeti tervek elkészítésére. A felek később megegyeztek abban, hogy mindkét ház Hild monumentális, korinthoszi oszlopokkal és szobrokkal díszített klasszicizáló homlokzatával készül el. 

De arról sem, hogy Gerbeaud elődje, Kugler Antal először a József nádor téren nyitott cukrászdát, 1847-ben. Fia, Henrik 1870-ben átköltöztette az üzletet ide, az akkor még Színház-térre, és olyan habos csokoládés kávét és mignont árult, mint senki a városban. Így lett, hogy a mignon, az ő mesteréről, csak kuglerként vonult be a köztudatba és József Attila költészetébe. A svájci Gerbeaud Emil egy cukorvirágokkal díszített karamell vázával égette be magát a cukrásztörténelembe,  ekkor 1885-öt írtunk. Leszármazottak híján Kugler szívesen adta át neki üzletét. Gerbeaud a méltónál is méltóbb utódnak bizonyult, nevét mindenki ismeri a városban, és ha ez még nem lenne elég, a macskanyelv, a csokoládés drazsé és ó, a konyakos meggy is őmiatta van ezen a világon. 

Gerbeaud tehát így került birtokon belül, 1892-ben megvette a szabó házát, majd eladott hatmillió tonnányi konyakos meggyet és macskanyelvet és 1910-ben a bank háza is övé lett, tehát a képen látható fényfestett ház így tokkal-vonóval megvolt már neki. 1912-ben a három emeletre egy negyedik szint szecessziós stílusban rendel, Fellner Sándor tervei alapján. És ha azt hisszük, megállt itt, tévedünk, mert 1914-ben a Lyka örökösök (a bőrös) házrészét is megvette, a Dorottya utca 3-ban. A huszadik század másik nagy, mindent átfogó felúíjtására még kb 80 évet kellett várni, a rendszerváltás után "érkezett" német tulajdonos ugyanis 1995-ben újíttatta fel az egészet nagyon tisztességesen.

A képen jól látni a négy házra tagolódó telket a belső udvarokkal.

Örülök a fényfestésnek. Annyira szem előtt van ez a ház, hogy sosem jutott volna eszembe utánanézni, kellett az inspiráció. És nem lenne teljes a poszt a régi ház képe nélkül. A huszadik század első évei, ormótlan üvegketrec helyett baloldalon a Haas-palotával, aminek vesztét egy világháborús bombatalálat okozta. A Gerbeaud-ház bal oldali részében még a bank, de jobbra lent a napernyő fölött olvasható Kugler Henrik Gerbeaud neve, a kisföldalatti lekerekített tetejű, világszép csarnokai mellett. És a negyedik szint még sehol, helyette szobrok.

Vannak helyek a városban, ahova, ha tehetem, csak úgy visszajárok, vagy szándékosan alakítom úgy, hogy arra vezessen az utam. Ezek többnyire lepusztult épületek, vagy olyan utcák, amik ötven évvel ezelőtt is ugyanúgy néztek ki, és ha nem lennének az autók, simán azt hinné az ember, hogy a hatvanas-hetvenes éveket tapossa. És bár ezeket a helyeket mindig körüllengi egy nagy adag szomorúság, az enyészet poshadt szaga, engem az időutazás mindig annyira elvarázsol, hogy egyfajta örvénybe kerülök, mint Mihály az Utas és holdvilágban. Az én örvényem kiszakít a valóságból, és elfeledtet mindent, ami éppen foglalkoztat. 

Trattner-Károlyi - így hívják a házat a régi leírásokban, máshol Károlyi-Trattner, a mai pesti ember pedig talán csak átjáróházként emlegeti, ha emlegeti egyáltalán a Petőfi Sándor utcát a Városház utcával összekötő kétudvaros épületet. 

A Petőfi Sándor utcáról éppen a Párisi-udvarral szemben nyílik a bejárat, a 3-as szám alatt: ódon kapu, a lábam alatt fakockák, bent a kapualjban régi lámpa. Amikor először megbabonázott, a Városház utca felőli kapun léptem be, és vadul elkezdtem fényképezni a kissé retró reklámtáblákat, ezeket itt:

S hogy kik voltak a mai üzletek elődei, ahhoz a XVII. századig ugrunk vissza. Kalcher Márton kőművesmester ekkor tett szert a telekre és kis házat épített rá, amelyet halála után özvegye örökölt egy igencsak fájdalmas adóssággal együtt, így igyekezett hamar túladni az ingatlanon. 1717-ben Kayser János királyi sótiszt vette meg 3000 Ft-ért. Később Trattner Mátyás tulajdona lett az akkor még Úri (ma Petőfi) és Gránátos (Városház) utca közti nagy telken épült ház. Trattner fia, János Tamás udvari könyvnyomdászmester, a magyar irodalmi élet lelkes támogatója fájdalmasan korai, 34. életévében bekövetkezett halála után akkor már aggkorú apja vitte tovább a nyomdát, de pár évnél több időt ő sem kapott a sorstól. Ekkor jött a képbe Károlyi István ügyvéd, az öreg Trattner veje, aki 1828-ban átvette a stafétabotot. A nyomda jó kézbe került, az ügyvéd Széchenyi eszméinek is lelkes terjesztője lett, itt nyomtatták többek közt a Hitel-t. Károlyi 1831-ben már mint nyomdatulajdonos adott megbízást Hild Józsefnek a ház átépítésére, ő alakítja ki a ma is látható klasszicista formát. Először a Petőfi Sándor utcai rész épül felt, ennek földszintjén működött a nyomda nyolcvan fővel és tizenöt sajtóval, de itt volt Károlyiék lakása is. 1833-tól az első emelet tizenöt szobájában a Magyar Tudós Társaság, azaz az Akadémia kapott helyet, egészen addig, amíg a Duna parton a mai palota fel nem épült.

Károlyi folyamatosan nyomon követte a nyomdatechnika fejlődését és igyekezett azonnal átvenni az újításokat, ebben a tekintetben igazi forradalmár volt. Nagyon bántotta, hogy 1848 tavaszán a 12 pont nyomtatásáról pont amiatt maradt le, mert a nagy pillanatban éppen Pozsonyban tartózkodott, így az ifjak Landererhez mentek.

A XIX. század sem volt már kegyes a házzal, először megfejelték egy emelettel, majd 1849-ben a bombázások következtében kigyulladt és részben leégett, de Hild irányításával helyreállították. 1863-ban  Károlyi halálával véget ért az aranykor, örökösei négy évre rá nevetséges áron adtak túl a nyomdán. Az ingatlan következő tulajdonosa Pálfy János, aki 1867-ben átalakításokat eszközölt. Aztán feljegyeztek egy átépítést 1884-ben, 1920-ban tataroztak, 1944-ben háborús sérülések érték, az ötvenes években helyreállították. Az utolsó felújítás 1982-es, ami erősen látszik is rajta. 

A Petőfi Sándor utca felőli, egykor szebb napokat látott, négyzetes alaprajzú lépcsőházat egy itt lakó mutatta meg. Az udvar után nem lepődtem meg, hogy a kővázákban már nem nő virág és a nem túl szívderítő  állapoton az sem segít, hogy a lépcsőfokok vörösmárványból vannak. Pedig a pepita kő tisztára olyan, mintha otthon lennék...

Déry Attila építészeti topográfiájában olvastam, hogy a városi legenda szerint a szomszédos Pilvaxból ajtót vágtak a márciusi ifjak számára, a nyomdából számukra leválasztott titkos helyiségbe...

Ez volt hát a reformkorban a magyar szellemi élet (egyik) központja. Ma üres üzletekkel teli, lepusztult átjáró- és lakóház, de legalább még áll, nem úgy, mint a régi pesti belváros házainak többsége. Jó lenne, ha még száz év múlva is így lenne. 

Egy biztos, az örvény ott vár, bármikor menjen az ember. Próbálják ki.

Diákok. Tüntetés. Az Erzsébet híd felé tartó 178-as visszafordul a Rácz-fürdőnél. Leszállunk. Gyalog megyek, át a hídon. Sarkvidéki szél fúj, néha az az érzésem, hogy sapkástul elviszi a fejem. 

Aztán elfogy a menet és egy darabig nem jön semmi. Emberek is alig, nemhogy kocsik. Enyém a híd.

Akkor, a hosszú percekig tartó vákumban, amíg zárva volt a híd a forgalom elől, odajön hozzám egy pár, hogy csináljak róluk képet a híd közepén. Remeg a kezem a hidegben, a mobiltelefont, amit a kezembe nyomnak, dobálja a szél. Kesztyű persze nincs rajtam, még a híd közepén levettem, hogy fényképezni tudjak. A diákok már a Szabad sajtó útnál járhatnak.

Többször hangot adtam már a Fortepan iránti rajongásomnak, ez a mostani poszt is ezt bizonyítja. Kismillió képet letöltöttem már, miközben épületekhez kerestem régi anyagot, vagy egyszerűen csak az "ez kell nekem" felkiáltással. Így landolt egy csomó fotó, többek közt házi kedvencekkel a Fortepan mappában.

Szóval, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok az oldal létrehozóinak, akik hosszú évek alatt lomtalanításokon kukázták ki az első adag képet, mert ennyi archív fotót pl. Budapestről egy helyen, mindenki számára hozzáférhetően és letölthetően nem találni széles e világon. Egyszer már végigvettem az ember és  négykerekű viszonyának alakulását a huszadik század évtizedeiben, most az ember és a négylábúak jönnek, csak úgy. Mert jobbnál jobbak a képek. És lesz egy-két papagáj is. 

Fotó: FORTEPAN

Nehéz visszaidézni mikor, melyik pillanatban született a lépcsőház mániám. Egyszer csak volt, hűségesen kísért mindenhova és amióta velem van, megváltoztak a dolgok. Gyakrabban kések el, szinte mindig hordom magammal a fényképezőgépem, előre gyártott mondatokon gondolkodom, amelyeket a váratlanul jövő “keres valakit?” kérdésre felelek frappánsan vagy kevésbé. Esténként pedig sokszor órák mennek el azzal, hogy képeket töltök le, aztán anyagot gyűjtök online, könyvekben vagy a levéltárban. Aztán valamiből bejegyzés lesz, valami pedig hónapokig lapul a mappák mélyén. A következő fotók közt is van jó pár ilyen, régóta, méltatlanul mellőzött darab, egy része pedig már látható volt itt a blogon.

Imádom a régi kovácsoltvas korlátokat, a nyikorgó lifteket, a mezzanin feliratot a félemeleten, a sötét lépcsőfordulókat, a százéves padlólapokat, a meseszép, sosem látott árnyalatú Zsolnay csempéket az előcsarnokokban, a nyitott ablakokból kiszűrődő családi életet, edényzörgést, rádió hangját, málló-pergő vakolatot, sőt minél inkább málló, annál jobban szeretem. Az alábbi képek az én szubjektív válogatásom a nekem legkedvesebb lépcsőházakból, a közös bennük, hogy mind itt készült, Budapesten. És mivel képtelen voltam eldönteni, hogy mi alapján rakjam sorrendbe őket, azzal kezdem, ami legrégebben készült és így haladunk előre időben.