Mit nem adtam volna a nyolcvanas években azért, hogy nyaralónk legyen a Balatonon, közel a vízhez, kerttel, pár gyümölcsfával, hullámpalával és emeletre vezető falépcsővel. Sajnos nem volt, így meg kellett elégednem az úttörőtáborok faházaival vagy citrom- ill. narancssárga sátraival, de annak is megvolt a maga bája. A feliratos villákon kívül a hatvanas-hetvenes évek kulipintyói is különösen üdítő színfoltot hoznak a Balaton vízparti utcáiba. Itt látszik igazán, hogy a helyi tanácsok annak idején milyen engedékenyek voltak a parcellák méretének meghatározásánál, bár engedékenységüket nyilván nem a szocializmust serényen építő egyének második otthonhoz juttatása vezérelte. Így keletkezett egy sor aprócska telek picinyke hétvégi házzal, ahol mindenki megkísérelhette a gondtalan nyaralást, villanyrezsóval, otthonról kiszuperált szekrénysorral és étkészlettel. Gombamód szaporodtak ekkortájt a minimális alapterületű, gyakorta hullámpalával lefedett sátorházak, faházak és egyéb, könnyű szerkezettel és nagy leleménnyel épült nyaralók. Ki-ki igénye és pénztárcája szerint, sokszor saját kézzel és verítékkel építette fel azt a bizonyos, szívének oly kedves második otthont. A hatóságok pedig elnézően hagyták, hogy épüljön, aminek épülnie kell. És hiába lett azóta egy csomó új, minden igényt kielégítő, és -hadd nyavalyogjak már egy kicsit-, építészetileg többnyire nem túl dicséretes, ámde medencés, garázsos, full extrás nyaraló a magyar tenger partján, azért ez az időszak erőteljesen rányomta bélyegét a mai képre. Kedvenc szárszói kulipintyóim következnek, utánuk pedig a hetvenes évek elején publikált Hétvégi házak, nyaralók című könyvben megépítésre ajánlott egyedi és típusházak korabeli fotói, hogy lássuk mi volt a követendő példa.