Régóta terveztem, hogy felteszem az Ybl-palota felújítása előtt készült képeket, de friss fotók nélkül nem lett volna értelme. Most végre sikerült. A Design Hét alkalmából szervezett túrán az öntöttvas emlékeket néztük meg a Belvárosban, és ez a palota is a program része volt.

A Pesti Hazai Takarékpénztár székházának tervezésére Ybl pályázaton nyerte el a megbízást, olyan versenytársak mellett, mint Feszl Frigyes. Az volt a feladata, hogy a hivatalos helyiségeket és bérlakásokat "kellő méltósággal" csoportosítsa az épületen belül. Hadd idézzek az épület korabeli, kissé dagályos leírásából: "A bejáratot diadalkapu jellegű hármas nyílás alkotja, fölötte nagy erkély. A hármas kapu ajtószárnyait Dübel bécsi asztalos készítette. A kapun belépve háromhajós, toscan-dór oszlopokkal, a középső ívnél falszerű pillértaggal elválasztott, keresztboltozatos, az ívekben gazdag ornamentikával ékes előcsarnokba lépünk. Balra nyílik a tágas, kerek alaprajzú, felülvilágított lépcsőház. A széles csigalépcső díszes öntöttvas oszlopokon és gyámokon nyugszik, szerkezete csak körülölelő folyosóival csatlakozik a hengerszerű térhez. Nyolc ajtó nyílik minden emeleten a körfolyosóról az épület belsejébe, egyesek közülük vakajtók, létüket csak a részarányosság indokolja..."

A ház 1868-ra készült el, de nemsokára már bővíteni is kellett, az udvari hivatali szárny kapott egy harmadik szintet. Az emeleten polgári lakások voltak. 1915-ben le akarták bontani, de végül megmenekült és a Takarékpénztár is maradt, egészen a második világháborúig. Az államosításkor a Fővárosi Vízművek Igazgatósága foglalta el az épületet és maradtak egészen addig, amíg a metró építésekor a falak meg nem repedtek és az épület saroktornya megsüllyedt. Ekkor kiürítették a házat, az pedig tovább pusztult. Gombafertőzést kapott, padlástól a pincéig minden faszerkezete tönkrement. A kovácsolt- és öntöttvas szerkezetek egy részét ismeretlen helyre "szállították". Ezek a képek a felújítás előtti állapotot örökítették meg:

A Lindner Budapest 1998-ban ilyen állapotban vette meg és a Mérték Építészeti Stúdióval haladéktalanul hozzákezdett a felújításhoz. Az eredmény ez lett:

A csúcspont a Múzeum körúti ELTE épületében tett séta volt, öntöttvas csigalépcsők és oszlopok nyomában, és amikor bejutottunk a Lindenbaum-ház belsejébe és papucsban futott le egy lakó, hogy elmondja, mennyire imád ott lakni és rögtönzött előadást tartott a házról, ami felépülésekor nem avatott osztatlan sikert a kissé feltűnőre sikerült homlokzata okán. Az volt az érzésem, hogy már régóta várt erre a pillanatra. Az ő macskája leskelődik a lépcsőkorlát aljában, nyilván sokkolta a váratlanul érkezett, fényképezőgépeket csattogtató negyven ember látványa. Nagy nap volt.

Mázli, hogy ilyen városban lakhat az ember. Amikor végignéztem a mai képeket, két dolog tűnt fel. Az egyik, hogy ha csak ezeket látja valaki, azt hiszi, egész nap lépcsőházakból ugráltam ki s be. Pedig csak az Eötvös utca (lásd az elején) volt szándékos és a Hotel Casati, a többi véletlen és igazán rövid intermezzo. A másik, hogy még mindig, továbbra is tele van a város ismeretlen szögletekkel, fel nem fedezett kapualjakkal, kovácsoltvas kapudíszekkel és régi feliratokkal. 

Fél 12 felé végeztem a kötelező dolgokkal, utána másfél órát melegedtem ebéd mellett a Madách tér egyik kocsmájában, elvégre mégis ez a szabadnapom, aztán jött a megbeszélt desszert a Paulay Edében, de addigra annyira fáztam, hogy a hazamenést fontolgattam. Jó, hogy nem így lett, akkor nem lennének a Casatiban készült képek és az Andrássy út sem, a poszt vége felé, mivel az Opera környékén legalább 3-4 kapu várt nyitva.

Elektrotechnikai Múzeum a Kazinczy utcában és egy megkésett szülinap. Az én ajándékom az volt, hogy a Design Hét alkalmából kedd este felkapcsolt régi neonreklámokat megnézzük. Valójában semmi sem olyan volt és nem úgy történt, ahogy elképzeltem, de a végeredmény sokkal jobb lett. Először is, baromi jó az épület, kívül-belül. Aztán eszméletlenül fura és szürreális volt, ahogy a gyerekkoromat idéző Levendula, Mignon, Élelmiszer-csemege, Omnia feliratok között bevonultunk egy majdnem teljesen üres udvarra, ahol mégiscsak nyitva volt a borbár. Aztán később lett zene is, és erre koccintani kellett, először az elején, aztán még egyszer a végén. Merthogy hideg is volt. A két koccintás között megnéztük a múzeumot, ami eredetileg transzformátorállomás volt.  1934-ben épült, Gerstenberg Ákos és Arvé Károly tervei alapján. A belseje maga a geometria, egyszerre modern és art decos. 

Az épület múltjával kapcsolatos kutakodást és történetet ezúttal elblicceltem, de akit érdekel Budapest áramellátásának története, látogasson el ide, ahol elolvashatja a Miénk a ház remek képes összefoglalóját a témáról. A múzeum honlapján itt írnak az épületről.

Bármennyire is hiszem, hogy jól ismerem a várost, mindig az derül ki, hogy tele van meglepetésekkel.

Az egyszer volt rovatban voltak már:  

hentesüzlet, Nemzeti Színház, Állami Pénzverő, borozó, nyergesmester, 3 ház a Váci úton, galvanizáló mester.

Pest egyik legellentmondásosabb utcája kapott a Király-Ért akció keretében új színt. Nem tudom, hogy a pár évvel ezelőtti, rosszul sikerült és sokat szidott felújításnak köze van-e ahhoz, hogy egy csomó üzlet bezárt az elmúlt években, azt gondolnám, nem, vagy nem feltétlenül, hiszen nagyjából ugyanezt a jelenséget látjuk a Rákóczi úton és sok más helyen is.

A Bakelit Multi Art Center és a KultUnio közösen választotta ki az alkotókat, akik 46 üresen álló üzlet kirakatát festették ki. Mára készültek el a munkák, szerintem nagyon klassz lett. És ez igazi utcai művészet.

Valahol azt írták, hogy a pályázók közt nemcsak művészek voltak, hanem civilek is, és a kalocsai mintát pl. a 70 éves Babó Gabi néni festette. Talán ez lehet a nénié, vagy a vékony csík középen, kettővel lejjebb:

A házról első körben annyit sikerült kideríteni, hogy 1840-ben Kasselik Ferenc építőmester Sigm. (nyilván Sigmund) Kovách megrendelésére tervezett egy kétszintes lakóházat az akkor még Pfeiffengasse 50. címre. A mostani ház lehetne a régi épületnek egy szinttel megfejelt és eklektikussá "fejlesztett" verziója  a tizenkilencedik század végéről.

Régi képeket kerestem, hátha a környező prominens épületek miatt ezt is megörökítették, s akkor botlottam  a lenti képbe. Rajta az Ybl Miklós féle Vámház valamikor az 1870-es években. Mellette az útfeltöltés alá süllyedt földszintes ház foglalja el akkor még a Vásárcsarnok helyét. A mi házunk a földbe süllyedt után jönne, de egyrészt még nincs, másrészt ami helyette van, azt is eltakarja a bal oldalon kiszögellő, fehér épület, akkor még Nádor-szálló (9 óránál, ebben van ma a Burger King a Brauch féle hentesüzlet csempéivel a falán) .

Aztán találtam egyet a Vásárcsarnokról, itt egyértelműen áll már a ház, bár nem sok látszik belőle, de a saroképítmény pont kikandikál.

1869-ben, az első szabályozási tervben  Reitter Ferenc az "első pesti félkör sétányút"  (a mai Vámház-Múzeum körút-Bajcsy Zs. út-Szent István krt.) szélességét 18 ölre javasolta, ebből "2-2 öl járda, 3-3 öl lóvonatú vasút, és lovasok útja, 8 öl a fasorok közé vett kocsiút."
A Kiskörutat 1872-ben kezdik burkolni. Szabályozási problémák pont itt, az akkor még Mészáros utcának keresztelt szakaszon keletkeztek, a 18 öles szélesség eléréséhez meg kellett hagyni az északi oldal épületeit, míg a déli oldalon, ahol a mi házunk is áll, az 1874-re felépülő Vámház épülethomlokzati vonalát vették figyelembe. Végül a beköszöntő válság miatt a Kiskörút csak 1880-ra lett kész. A tervtári anyag szerint bizonyos Ulrich készített terveket 1889-ben egy három emeletes házra, rajtuk a Fővárosi Közmunkák Tanácsa műszaki osztályának szignója. Ezeken a földszinten a bejárattól jobbra és balra is, valamint a Pipa utcai fronton is üzletek voltak. A Pipa utcáról hajtottak be a kocsik is.
1914-ben özv. Mechwart Andrásné kért átalakítási terveket a Pesti Nagykereskedelmi bank részére, ezeken a bejárattól balra helyezik el a bankfiókot. 1930-ban Kossuch János családi társaság üveggyári lerakatát helyezik el az épületben, a fedett udvari helyiséget üvegcsiszoló műhellyé alakítják. 1955-ből fennmaradt a postahivatal átalakítási terve, létezését ez a fotó is bizonyítja, a Fortepan gyűjteményéből, 1965 körül:

fotó: Fortepan

A lépcsőházról a Múzeum körút 10. alatti duplaudvaros ház jutott eszembe, csak ez annál jó tíz-tizenöt évvel később épült és sokkal több a díszítőelem:

A tervezője pedig kizárásos alapon nem lehet más, mint Ulrich Keresztély, akinek a nevét alig tudtam kisilabizálni a 124 éves terveken (csak az Ulrich-ot írta rá), magyar származású, de Bécsben született építész. Műegyetemre is oda járt, majd egy rövidebb Karlsruhe-i kitérő után visszatért Bécsbe és a Képzőművészeti Akadémia építészeti szakosztályán dolgozott. 1881-ben került Budapestre, hogy az első gabona-elevátor tervét megvalósítsa, ez volt az Elevátor-ház a Petőfi híd mellett, amit később lebontottak. Aztán következett a Vámház mögötti Sóház, további paloták a Nagykörúton, valamint kisebb gabona-elevátorok vidéken. 1885-ben lett magyar állampolgár és 1892-ben települt vissza Bécsbe. 

A képek láttán mindig beugrik, honnan hova rohantam, vagy mivel voltam éppen elfoglalva, amikor 10 percre besurrantam lépcsőházat felfedezni. Tíz év múlva valószínűleg csak a házra fogok emlékezni a képeken keresztül, a többi lényegtelen hétköznapi bosszúság eltűnik a feledés homályában, szerencsére.