A Kodály köröndről indultam, a terv az volt, hogy veszek valami apróságot a Vörösmarty-Király sarkán, és még beütemeztem egy Rózsa utcai házat a Fodor Gyula listáról. Nem siettem, a Szív utcában belógtam két házba is. Az első valószínűleg az 1890-es évek végén épült. Délután 4-kor voltam ott, klasszul sütött a nap, a zárt és lehangoló főlépcsőházból átmenekültem a cselédlépcsőre, ez úszott a napfényben. A második, a 11-es számú, fénykorában szecessziós házban kicsit mérges voltam a mindenkori IKV-ra, a lakókra és az egész mindenségre, hogy mért kell örökségünket így elherdálni, így végül is azt hiszem, egy olyan fotót sem sikerült csinálnom, amivel igazán elégedett lennék, de az enyémek után szívből ajánlom ezeket itt fekete-fehérben. A Szalmás Piroska Németh László utcában egy ház volt, amit nem lehetett nem észrevenni: a világoskék a francia-udvarral és a homlokzatot borító magyaros-szecessziós díszítőelemekkel. Jó lenne tudni, ki tervezte. Semmi mozgás nem volt, így ezt csak az utcáról, illetve a több házhelyet elfoglaló üres telekről néztem.

Jósika utca 25: monumentális homlokzat, előtte kis zöld tér. Ez az utca legszebbik háza, az erkélyes lakást rögtön ki is néztem magamnak. Fischer-házként jegyzik, 1900-ban tervezte Mezey Sándor. A bejárati kapu új, talán túlságosan is, főleg a homlokzathoz képest, de a belsőt még nem újították fel. További képek és egy szívszorító történet itt.

Egy hete, a szecesszió világnapja alkalmából volt az Iparművészeti Múzeumban épületbemutató séta, a végén kiegészítve Lechner Ödön egykor Ferenc (ma Berzenczey) utcai házának megtekintésével. A sétát az Építészettörténészek Klubjától Hutvágner Zsófia és Baldavári Eszter tartotta. Én eredetileg nem terveztem írni róla, de tekintve az épület állapotát, úgy döntöttem, a képeket mégis felteszem, mintegy dokumentálandó a 2014-es állapotot. A külsőket, ahol hó borítja a tetőt, még 1-2 éve csináltam, a legtöbbet az Üllői út másik oldalán, a múzeummal szemben álló lakóház 2. emeleti erkélyéről. A kupola pompás toronyépítménye addigra már nem volt a helyén, majdnem napra pontosan 3 éve, 2011-ben távolították el, miután annyira megrongálódott, hogy életveszélyessé vált. 

A képek mellé az Intézet egykori igazgatója, Fittler Kamill szavait idézem, aki az épület avatásakor ezt mondta: "Maga a fa idegenszerű előttünk, de ... ismerős leveleket, hazai ágakat és gallyakat találunk rajta, magját nyugatról hozta a szél, de keleti szemmel lett beoltva és itthon hozta virágait, ... a művész arra törekedett, hogy a színes majolika nagyban való alkalmazásának hazájára, - tehát Perzsiára, Indiára - emlékeztető építészeti formáiba az ehhez rokon, de eddig teljesen elhanyagolt magyaros szerkezeti és díszítő momentumokat is bevegye és a kettőnek egyesítéséből esztétikailag helyes alapokon felépülő és sajátos magyar zamatú architektúrát teremtsen. Óriási és hálátlan vállalkozás." 

A bejáratnál látható még a régi díszítőfestés is, amiből sokkal több jutott régen a most csupa fehér falakra, de a fanyalgó kritikusoknak hála ezeket még a húszas évek végén egyszerűen lemeszelték. A szélfogónál felpillantva még látjuk az eredeti mintát:

A legérdekesebb rész az udvarban várt, itt tárolják ugyanis a lanternát, vagyis a kupolán elhelyezett tornyocskát 2011 óta, amikor életveszélyessé vált és le kellett emelni. A 11 méter magas lanternához először a harmincas években kellett komolyabban hozzányúlni, akkor a kerámia szerkezetet betonnal öntötték ki, és mivel a torony vasvázának nagy a kilengése, a cement lassan, de biztosan kihullott a fugákból, helyére befolyt a víz, ami télen megfagyott és szétrepesztette az elemeket. Az 1956-os harcokban az Iparművészeti épülete és kupolája is komolyan megsérült, akkor úgy-ahogy megint felújították, aztán a későbbiekben nagyobb beavatkozásra nem, csak tűzoltásra került sor. 

Az udvar egy elvarázsolt kastélyra emlékeztet, persze erre a málló vakolat is rátesz egy lapáttal. Mindenesetre engem ezzel együtt elbűvölt:

2012-ben a Vikár és Lukács Építész Stúdió nyerte az épület teljes rekonstrukcióját megcélzó tervpályázatot. Aztán szépen eltelt még egy év, idén januárban lemondott Takács Imre főigazgató és mivel azóta sincs vezetője az intézménynek, a felújítás is várat magára... Remélem, hogy nem sokáig, nem kellene megvárni az utolsó utáni pillanatot.


Kapcsolódó bejegyzések: Lechner 100: Veres Pálné utca 9.

Már csak úgy hívom, a "piros fotelem". Először a nyolcadik kerületben bukkant fel, a Víg utcában (lásd második kép). Aztán eszembe jutott, amikor a Dózsa György úti házban a színes ólomüveg mellett kiállított piros széket megláttam, aztán meg többször is, különböző helyeken, gangokon és lépcsőházakban. Időről-időre váratlan helyeken bukkan fel, más-más színekben és néha gurul is. És mielőtt bárki azt gondolná, némelyik kép mennyire szomorú és milyen igénytelenek az ott lakók, nekem ez nem arról szól, hanem csak a piros fotelemről és szomorú sem leszek tőle. Ellenkezőleg. Az utolsó kép a Gellért-fürdőből, tudom hogy egy kicsit kilóg, de mégis...

Frissítés, 2014. június 21-én:
A bejegyzés megírása óta a Szív utcában is felbukkant:

Kapcsolódó bejegyzések: 

A Veres Pálné és a Nyáry Pál utca sarkán áll egy háromemeletes lakóház, az ablakok közti fülkékben magyar királyok, történelmi alakok szobraival. Senki nem gondolná, hogy Lechner Ödön tervezte, semmi különös nincs benne, amiről megismernénk a mester keze nyomát. Ő maga is, "A Ház" c. folyóiratban csak így ír fiatalon tervezett lakóházairól, köztük valószínűsíthetően erről is: "Olaszországi utazásom után visszatértem Budapestre, önállósítottam magamat s néhány házat építettem olasz reneszánsz stílusban, amelyen azonban a német iskola s a tagozatoknak bizonyos fiatalos túlzása el nem tagadható."

Lechner 1871-től Pártos Gyulával dolgozott, ismeretségük a berlini Bau-akadémián együtt töltött időkre nyúlik vissza. Hauszmann Alajos volt a harmadik diáktárs. A ház tervezésére szóló megbízást Kecskemét városától kapták 1872-ben. Az alföldi város 300.000 Ft kölcsönt kapott az építkezésre és 1874-ben vehette át az elkészült, akkor még Zöldfa és Borz utcák sarkán álló házat. A korabeli lapok többnyire elismerő szavakkal emlékeztek meg az eseményről, a Pesti Napló is csak abba kötött bele, hogy némileg túlzás tán a kapubejárat feletti két oroszlánon díszelgő S.P.Q.K. (Senatus Populusque Kecskemétiensis) felirat. Jó, hogy ezt leírták, mert legalább az emlékük megmaradt, a két oroszlán ugyanis ma már nincs a helyén. A feljegyzések szerint nem a világháborús pusztításnak estek áldozatul, hanem a hatvanas években az IKV által eszközölt felújítás során tűntek el, tehát valószínűsíthetően még lappanganak valahol... 

A BFL-ben eredeti engedélyezési terveket nem találtam, Déry Attila viszont leírja, hogy a Bács-Kiskun Megyei Levéltár őrzi az eredeti tervet, Pártos és Lechner aláírásával. A házban vendégszobákat tartottak fenn kecskeméti polgárok számára és bérházként is működött, a Budapesti Czím- és Lakásjegyzék szerint 1880 körül több egyetemi tanár, ügyvéd, bíró, ügyész, miniszter és földbirtokos is lakta. A földszinten megnyílt a Kávéház a kecskeméti házhoz. Fénykorában a közelben tanuló jogászhallgatók kedvelt helye volt, később, az 1890-es években "bővült szolgáltatásainak köre" és a PestBudai Emléklapokban közölt cikk szerint külön szobára lehetett menni, ha valakinek arra támadt kedve, amint arról a korabeli lapokban közölt hirdetések árulkodnak: "minden este női zenekar (!) - reggelig nyitva - chambres separées". A lakcímjegyzék 1890-ben még sorolja a helyet, a "Kávéházak zenészeti előadásokkal" között. 

De Kecskemét városa túlad az ingatlanon, valószínűleg a szolidan csordogáló bevétel miatt, és 1911-ben már a Katolikus Főiskolai Internátus készíttet terveket a ház átalakítására. Ők azonban nem maradnak sokáig, 1914-ben Matlekovits Sándor háztulajdonos, nyugalmazott államtitkár rendelt meg átalakításokat illetve toldalék építkezést, amelynek köszönhetően további lakásokat alakítottak ki bérbeadás céljából. A háziúr az első szinten lakott, erről egy pazar nagypolgári lakás tervrajza árulkodik, amely lényegében az egész első szintet elfoglalta, könyvtárral, szalonnal és biliárdszobával. 1930-ban a tervtári dokumentumok szerint újabb tulajdonos van, Toldi Szabó Lászlóné úrnő, de más források a Magyar Jelzálog Hitelbankot is említik. 



Feliratmaradvány a Nyáry Pál utcai sarkon.

A II. világháborúban a házat bombatalálat éri, ekkor pusztul el az udvari szárny egy része. Ezt később sosem állították teljesen helyre, s az egykori szép belső udvar a mai napig is emiatt ilyen foghíjas: 

Átfogó felújítást-átalakítást 1968-70 között kap, ekkor helyreállítják a lebombázott udvar egy részét, födémeket és tetőszerkezetet is cserélnek. A magánlakásokon kívül több cég irodája is működik az épületben, az utcáról nyíló üzletek már nem működnek.

A fülkékben ülő szobrok szépen átvészelték a huszadik századot, nincs feljegyzés arról, hogy eredetileg vajon milyen gondolattól vezérelve kerültek oda és mért pont azok, akik. Gondolom, hogy az eredeti megrendelő kérésére, de az is lehet, hogy az akkor még útkereső, fiatal Lechner így fejezte ki a magyar nemzeti múlthoz való szoros kötődését, ahogy Bakonyi-Kubinszky monográfiája írja. A szobrász személye sem egyértelmű, a fenti monográfia Marchenke Vilmost tartja az alkotójuknak, Déry szerint Hentsch Ignác műhelyében Lotz Károly vázlatai után készültek, sóskúti mészkőből. A kiállított alakok Hunyadi János, Árpád fejedelem, Töhötöm, Koháry István az első emeleten, a másodikon Hunyadi Mátyás, Lél, Örs és Katona József, a legfelső szint fülkéibe pedig I. Rákóczi György, Ond, Szabolcs és Huba került, feliratokkal ellátva.

Száz évvel ezelőtt, 1914. június 10-én halt meg a mester, akit barátai és ismerősei csak Papszinak hívtak (ahogy Ödön fia is nevezte), és aki Szinyei-Mersével osztozott a Japán Kávéház művészasztalának "törzsfőnöki" címén, bár ketten nagyon sok mindenben különböztek. Lechner volt a bohém, akinek "ujjai mindig piszkosak voltak a puha ceruzától", aki "gyakran kipillantott az ablakon, nehogy elmulasszon egy arra elhaladó szép kislányt" és aki "bármilyen 20-22 éves zöldfülűnek bemutatkozott, rögtön a legbarátságosabb beszédbe elegyedett vele és néha éjfélig magyarázgatta az újoncnak a magyar formanyelv alapelveit". De ő volt az is, aki túl az Iparművészeti Múzeum, a Postatakarékpénztár és a Földtani Intézet tervén, saját magáról azt írta, hogy "Amit eddig csináltam, az korántsem befejezett művészi készség. Ellenkezőleg, mindegyik művem egy-egy kísérlet, összességében is csak egy dadogás, egy ABC ahhoz a formanyelvhez, amelyen egy későbbi utód, egy ihletett művész a képzőművészet ódáit, himnuszait megteremteni van hivatva. De ehhez nem egy ember, nem kettő szükséges, hanem egész nemzedék együttes működése."

Ravatalát a Műcsarnokban állították fel, "a gyászmenet az Andrássy út, Körút és Rákóczi út vonalán haladt a járdákon tolongó gyászolók tízezreinek sorfala között a Kerepesi úti temetőbe. Temetése idején a főváros valamennyi építőmunkása 5 percig tartó munkabeszüntetéssel adózott a nagy építőmester emlékének."

Források: 

Bakonyi Tibor-Kubinszky Mihály: Lechner Ödön

Kismarty-Lechner Jenő: Lechner Ödön (1961)

Déry Attila: Adalékok az ún. Kecskeméti ház történetéhez (Műemlékvédemi szemle, 1991)

Tarr László: Kecskemét, a pesti háziúr (PestBudai Emléklapok)

Verával, a Lásd Budapestet bloggerével sétáltam. A már több mint százéves Százados úti művésztelep ezúttal kimaradt, de hétvégén a Nyitott Műtermek Délutánja alkalmából vasárnap délután 2-től nyitva lesz és a műtermekbe is be lehet nézni. 

Ferkai András: Pest építészete a két világháború között

A fenti kép egy részlete: a loggián valószínűleg cselédek és gyerekek.

 

A Budapest100 hétvégéjén, 2016. április 16-17-én nyitva lesz a kapu, programok és egyéb részletek itt. 

 

Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat,

itt csatlakozhatsz a blog Facebook oldalához és itt követhetsz Instagramon.

Az oldalon publikált fényképek nagy része a sajátom (ellenkező esetben azt külön jelzem). Saját képeim és az írásaim szerzői joga fenntartva, felhasználásuk KIZÁRÓLAG az írásos engedélyemmel lehetséges.