Minden ezzel a villával kezdődött. A lépcsőházjárás, a blogolás. Karácsonyra megkaptam a Tér és idő című Somlai Tibor könyvet, a két világháború közti lakásbelsőkről, az akkori tervezőkről, stílusokról, tele korabeli fotóval. A Fény és forma (Modern építészet és fotó 1927-1950) c. kiadványt ezen beindulva már magam vettem meg. Aztán vagy százszor végignéztem a benne lévő épületek archív fotóit (a magyar modernizmus meghatározó folyóiratából, a TÉR ÉS FORMÁ-ból hoz korabeli képeket és ezeket elemzi) és muszáj volt megnézni, hogy milyen állapotban vannak ma a házak. A márciusi, Budán tett kirándulás összességében lesújtó volt, a harmincas évekbeli, akkor avantgárdnak, modernnek címkézett épületek nagyobb része elszomorított, az állapotuk, a környezetük, az átépítések és oda nem illő toldozgatások miatt. 

Az egyik kedvencem azért lett Kozma Lajos Havas-villája, mert a Somlai könyvéhez mellékelt dvd-n virtuálisan körbevezetik a kedves olvasót a házban, amelynek régi berendezését a fennmaradt képek alapján rekonstruálták. Beleszerettem. Merthogy Kozma nemcsak a házat tervezte, hanem a berendezést is, a bútorokat és minden egyebet. A Hankóczy utcában álló villa egy építési vállalkozónak, Havas Ernőnek épült 1931-ben.  És akkor még így festett:

Egyszerű mértani formák, lapostető, fent nagy terasz, szalagablakok, üvegtéglák és hogy még több fény legyen, nagy üvegveranda. De az alsó szint téglaborítása is nyerő.  

A villa átadása nagy esemény volt, fényét talán még az sem rontotta, hogy Füst Milán, aki a jelek szerint nem feltétlen volt híve a modern stílusnak, eképpen méltatta a házat: "Csak csontváz, hús nincs rajta. Csak a szerkezet - mindenütt szerkezet. Ez az egyszerűség már pokolian unalmas.  Ez őrjítő, itt ha egy kis szivarhamut leejtesz, már baj van. A tisztaság protestálása a zagyva tisztátalanság ellen." 

Kozma építész, iparművész és grafikus volt. Párizsban Henri Matisse-tól tanult festeni. Lajta Béla mellett is dolgozott, a tízes évek elején több épületének homlokzati díszeit, berendezési tárgyait tervezte. A wikipédia szócikkét végigolvasva olybá tűnik, mintha mindent csinált volna, ami képzőművészettel kapcsolatos, hol bútorokat, könyvborítót, fogorvosi rendelőt, hol szecessziós, biedermeier, nemzeties-magyaros, barokk, vagy éppen art deco stílusban, majd 1929-től építészként az avantgarde és a modernizmus egyik jeles követője lett. Legtöbbet emlegetett munkája az Átrium mozit magában foglaló épület a Margit körúton. Végezetül kiemelném a kiskorpádi születést, lám-lám, a somogyi gyökerek...

Azért jó, hogy a fotókat még márciusban csináltam, mert a fák lombja kevésbé takarja el a lényeget, igaz, hogy a takarás ebben az esetben inkább előnyére válna. Az elhelyezkedése, a borostyán és a kerítés miatt így is nehezen fotózható. 

Többször ellenőriztem, hogy tényleg jó-e a cím, biztos ugyanazt a házat nézem-e, de sajnos igen. 

Somlai könyvében többször kitér arra, hogy a húszas-harmincas évek belsőépítészei (akik gyakran építészek is voltak, mint pl. Kozma) milyen bátran használták a színeket - gondoljunk csak a Dunapark ház kék gumiszőnyegére -, ennek megfelelően a villa eredeti fürdőszobája is mestermű. Imádom a csempe helyett használt opaküveget, nyilván kicsit sem volt praktikus, de annál mutatósabb.

A sors iróniája, hogy az ötvenes években, az államosítás után az Országos Tervhivatal elnöke, Vas Zoltán költözött ide, aki az Új építészet folyóiratot, és a hasonló nevű Kört, amelynek egyik alapítója épp Kozma volt, egy tollvonással megszüntette. 

Fájdalom, de Budán belopózni egy villa lépcsőházába simán birtokháborítás lenne, így azt hiszem, egyelőre titok marad, mi lett a tetszetős, légies és lazán, de nagyon is átgondoltan megtervezett, színes linóleumos modern belsőből. De félek, hogy sosem tudjuk meg, s valami azt súgja, tán nem is baj. 

Archív képek forrása: 

KÖH Fotótára / Kozma Lajos modern épületei, szerk. Horányi Éva, Terc, Budapest 2006 (innét)

Pár évvel ezelőtt voltam a villánál utoljára, akkor nem vettem észre változást. A múlt hétvégén tettünk egy kisebb túrát és útba ejtettük ezt az épületet is. Nem volt hiába, mert éppen felújítják, vagy legalábbis dolgoznak rajta, és kisebb változtatások már most látszanak. Túl szép lenne, ha ezeket az eredeti állapot visszaállítása céljából eszközölték volna, pláne mert az épület nem is műemlék, csak helyi védettséget élvez. A Ruszti út felőli homlokzat szalagablakaival nincs baj, sőt most egy fokkal jobban mutatnak, mint a megkopott kék festékkel, és legalább egységesek, de a helyükön eredetileg mégiscsak egy télikert és egy fedett terasz állt, amelyet üvegbeton fal zárt le az utca felé, pont ettől volt az az oldal olyan érdekes. Az üvegbeton falért kár, bár a terasz beépítése után egyáltalán nem mutatott már olyan jól és hát az sem most történt, hanem évtizedekkel ezelőtt. A Hankóczy utcai oldal, ahonnan a bejárat is nyílik, változatlan, sűrűn benőtték a növények. 

A modern bérházak letisztult formavilága és minimál stílje után bevallom, hogy vágytam valami csicsásra, vagy legalább egy kis romantikára. Klasszicizáló oszlopfőket, puttókat, stukkókat, állatfejeket akartam. Aztán eszembe jutott, hogy pár hete az Andrássyn sétálva nyitva volt egy kapualj az Írók boltja mellett és azok a képek még ott lapulnak egy mappában. És ugyan nem csicsás a ház, csak diszkréten eklektikus, de ódon és annyira más. A képeken végigfutva megállapítottam, hogy a nagyja sötét és életlen, de a színes, horoszkópos üvegablakok miatt mégis megér egy mesét. 

Hálátlan feladat ezt a házat fotózni, a belseje inkább emlékeztet a nyolcadik kerület mélyén húzódó bérházakra, meg is lepődöm, hogy a félmilliós bőröndöt és öltönyöket áruló dizájner szentélyektől egy ugrásra ilyen van.
És most csatolja be mindenki az övét, időutazunk. 

Hauszmann Alajos így ír a naplójában: "1872-ben megindult a budapesti Sugár úton a nagyméretű építkezés. Az 1870-es X. törvénycikk alapján megalakult Fővárosi Közmunkák Tanácsa ugyanis elsősorban a Sugár út építését tartotta legfontosabb feladatának..." 1876-ra elkészül hát a mai Andrássy út, csaknem egészen beburkolják fakockákkal és gyalogjáró aszfalttal. Szent István napján át is adják a forgalomnak. Az épületek csak eztán jönnek, sorban. 

1878-ban Bukovich Gyula tervei alapján felépül Karsay Albert háza a Gyár utca (a mai Liszt F. tér) sarkán, neoreneszánsz stílusban, mint a Sugár út épületeinek nagy része. Az úri lakás az első emeletre kerül, az ebédlőjében az építész által tervezett bútorok, famennyezet, faburkolat, reneszánsz márványkandalló. Innen nyílik a festett üvegablakos télikert (!), amelynek fényét trópusi növények és akvárium emelik. A ház olyannyira jól sikerül, hogy a Bauzeitung für Ungarn építészeti újság részletes anyagot közöl róla, amelyben példaként állítja az út többi palotája elé, amik még épülőben vannak.

Az a jó az internet korában, hogy az ember hosszas levelezéseket folytathat vadidegenekkel arról, hogy melyik combfix, térdfix vagy necc a nyerőbb, hol van leárazás, melyik nejlon vonzza jobban a férfitekinteteket és a bátrabbak képesek meg is örökíteni magukat egy-két sírnivalóan rémes darabban (persze csak deréktól lefelé) hogy eldicsekedjenek a többi topiklakónak az új zsákmányról. Hát ilyenekre bukkantam, amikor bepötyögtem a "viking harisnyagyár"-at a keresőbe. 

Érdekelt volna a gyár története, aztán belevesztem abba, hogy a fekete necc milyen alapharisnyán mutat jobban (a piroson állítólag nagyon vagesz) és lassan éreztem, ahogy múlik a tudásszomj. És különben is, nyár van, kit érdekel ilyenkor a harisnyagyár története. Megadtam magam. 

Tehát, Szentendre felé menet, még a gázgyár előtt és a graffitibirodalom mögött a hely, amely megannyi nőt tett vonzóbbá:     

Az épület H alaprajzú és úgy csatlakozik a 38-40-hez, hogy baloldalt, az első emelet felett a belső udvara megnyílik a Pozsonyi út felé és a szomszéd belső udvarával karöltve franciaudvart alkot.

A H betű középső vonalában nyíló lépcsőház üvegfalakon át kapja a természetes fényt, jobbról és balról is.

És akkor itt van megint a gumiszőnyeg. A középső lépcsőház kék színű gumiját már az egekig magasztaltam, de a szürke is klassz. Az Emergé gumiszőnyeg a néhai Magyar Ruggyantagyár (rövidítve MRG) terméke, majd minden korabeli lépcsőházban jelen van és idestova hetvenöt éve láthatólag jól bírja a gyűrődést.

A lépcsőház viszont igen, a modern belsőkre jellemző minden obligát elemet felvonultat, az Erdélyből származó ruskicai márvánnyal borított falak, a radiátort eltakaró kandallórács, óra, kör alakú világítótestek és a lépcső...

A csíkos napernyős tetőterasz pedig az a terasz a hetediken, amit az egyik tervező, Hofstatter magának álmodott meg, és ahol lakott is, addig, amíg '44-ben a Dunába nem lőtték.

Azt hiszem, valami gigantikus szerencse fog velem történni. Pont mint Diane Lane-nel a Napsütötte Toszkánában, bement érdeklődni a villába, jött a madár, tette a dolgát, és hipp-hopp övé lett a ház, utána pedig élt, mint hal a vízben. ;) Aki nem látta, mindenképpen nézze meg és csak aztán folytassa  az olvasást:)

Biciklizni amúgy élmény a városban, főleg hétvégén. Alig vannak autók és ma csak a Lánchíd járdáján voltam kénytelen szétcsapni a turisták között, persze mehetnék az autók közt is, de nem merek, pláne nem a Lánchídon.

A mai, inkább naplószerű bejegyzéssel csak annyit szerettem volna mondani, hogy mennyire más tud lenni a város, ha az ember változtat a közlekedési eszközön. Más perspektívával, más utakon teljesen más dolgokat vesz észre. Az jutott ma eszembe, hogy végigmenni a rakparton egy kicsit olyan, mint amikor először tettem egy városnéző kört hajóval a Dunán és úgy éreztem, hogy egy másik, még sokkal szebb városban vagyok.

És így le tudtam fotózni az Árpád híd pesti hídfőjének dupla ikertornyait, mindenféle oldalról. A nagy üvegfelület mindent visz, nem tudom nem szeretni, mindig megbámulom, ha arra járok.

A sültkolbászos és a Lechner Jenő-féle tisztviselőház után most jön a desszert, a Mester utca legkiválóbbik háza. SZTK-ba vagy mai nevén rendelőintézetbe nem jár az ember szívesen, ez ugyanis azt feltételezi, hogy valami baj van, de talán mégsem akkora, hogy ne tekinthessünk úgy az egész cécóra, mint egy építészeti kirándulásra vagy terepszemlére, amennyiben az egy ilyen épületben történik: 

A fa miatt kénytelen vagyok idemásolni a tervet, amelyen nemcsak az épület látszik jobban, hanem a mostani állapothoz képest az eltérések is.

forrás: Rimanóczy Gyula hagyatéka Rimanóczy Jenőnél

A Rimanóczy Gyula tervezte épület 1939-re lett kész. A fenti képen még látni a negyediken körbefutó tetőteraszt, amelyet a háború után sajnos átépítettek, hogy az akkori kor szellemének sokkal inkább megfeleljen és hogy az utókornak is legyen majd mit siratni.

Rimanóczy pedig olyan meghatározó és különleges alakja volt a háború előtti évtized modern, sőt avantgarde építészetének, hogy életművét egy bejegyzésben botorság és nagyképűség is lenne elintézni. 

Nézzük a tényeket: ő tervezte a Pasaréti téri autóbusz végállomást a ferencesek templomával együtt, ami abban az időben nem kis falat volt a közízlés torkának, vagy a modernista építészetnek a Dob utca sűrű erdejében megsimuló kincsét, az egykori Postaigazgatóságot (mára valamilyen minisztérium), de övé az egyik kedvencem, az Amerikába házasodott magyar hölgy, Jay Poward Debrecenben épült villája, amely olyan légies és könnyed, mint egy jófajta habos süti. A Pasaréti tér viszont, templomostul, mindenestül maga a forma, amely összességében a modernizmuson is túlmutat.
Minden művével képes valami teljesen újat, meglepőt hozni, olyan, mintha az új tervek megrajzolása előtt megrázná magát és hopp, már elő is vette egy másik énjét.

Az OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) épületével sincs ez másként: a sarki ív, ahogy a vasbetonvázas épület befordul a Drégely utcába, a homlokzatból előugró üvegfal, felette a néhai tetőkerttel (jaj-jaj) és a négyszögletes ablakok egyeduralmába pöttyentett apró körablakok és lámpák...

bejárat a Drégely utca felől:

A belsejében nagyjából mindent kicseréltek, sem a padló, sem egyéb burkolatok nem izgalmasak egyáltalán, de a lépcsőház formáit nem tudták leradírozni, és a váróknak az épület lekerekített sarkából adódó finom ívét sem, ezeknek ma is lehet örülni:

A WC-re csak a körablak miatt érdemes benézni, egyébként igazi magyaros, papír és szappan nélküli egészségügyi vircsaft van idebenn: 

A Rimanóczyval kapcsolatos lexikális tudáshoz tartozik még, hogy osztályelső  volt, az egyetem után pedig tanulmányi célból körbeutazta Európát. Itthon a Madách téri vörös téglás házakat jegyző Walder Gyulánál kezdett dolgozni, aztán 1933-ban saját lábra állt, és még a háború előtt megtervezte életműve javát. Szöget ütött a fejembe, hogy egy ilyen kvalitású építész hogy juthatott el oda, hogy az 1942-ben saját célra tervezett-épített házát (XI. Somorjai utca 21) ne tudja befejezni és hogy kényszerült arra, hogy a háború után, a már tető alá hozott házat 50,000 Ft-ért eladja?!  

Már a számban éreztem a sült kolbász ízét, amikor az előző bejegyzés hentesüzlete előtt megláttam ezt a házat, a Mester - Dandár utcák sarkán. Ha teljesen őszinte vagyok, már odafele menet is feltűnt, ahogy félköríves, zárt erkélyeivel és kapujával kihívóan kacsintgatott, de akkor siettem.

A sarki pozíció általában kifejezetten előnyös, mert egyből két utca eseményeit is nyomon követheti a ház embere és nagyobb a tér. Kicsit megsértődtem, amikor felütöttem Ferkai András könyvét és az épület leírásánál ezt találtam, "egyszerű, historizáló stílusú". A historizáló még rendben van, gondoltam, nem is újszerűségéért szeretjük, és 1926-ban épült, amikor a mindenevő eklektika még bőven itt volt közöttünk. De hogy egyszerű? Egy ilyen kapu? És akkor még nem is jártam bent. 

Amúgy az egyszerűt nyilván a ház felépítésére, a homlokzatra kell érteni, ami valójában se nem túl díszes, se nem bonyolult szerkezetileg. Sűrűn osztott ablakok, mindkét oldalon franciaerkélyek, egy-két kőfej, az egyetlen dili a lekerekített sarok a zárt erkélyekkel, és kész is vagyunk.

Az épület belseje viszont megér egy sétát. Óriási mázlim volt, mert a lépcsőház éppen napfürdőt vett, amikor beosontam. A függőfolyosók ajtajait és ablakait keresztező rács remek kísérője a lépcsőház pepita padlólapjának és a fényben egy konzervatív, de mégis feltűnő párt alkotnak, pedig külön egyik sem nyerne Oscar-t.  

Imádtam a folyosón a korlát finom díszítését és az átívelő kacifántokat, amelyek karcsúak, szolidak és  passzolnak a két melléklépcsőház lekerekített alakjához. Pont a visszafogottság a ház erénye, hogy egyik része sem akar uralkodni a másikon, mind szerényen idomul a többihez és egészében véve egy nem annyira extravagáns, de harmonikus egységet alkotnak. 

A régi kőpadokat még őrző udvarból három lépcsőház nyílik. A Dandár utcából nyílóban, ami valójában zárva van, gyönyörű a régi liftház, használaton kívüli, viseltes kovácsoltvas rácsán ül a por. A lépcsőforduló ablakában, nyilván a régi idők emlékére elhelyezett virág-váza-terítő hármasával pedig menthetetlenül Miss Havisham birodalma elevenedik meg a Szép reményekből.

Amúgy is megvan minden kellék a múltidézéshez: gyönyörű kovácsoltvas díszítés, vastag repedések az amúgy is elszürkült vakolaton, ad-hoc szemétlerakó az egykori lift tetején. De a Dandár utca felőli kapu beporosodott üvegbetétjein így is átkúszik a fény, és birtokba veszi az előteret. Ez mindenképpen jó hír, mert ez a lépcsőház olyan, mint a senki földje, vagy mint egy gonosz családba csöppent árvagyerek, akinek csak koszt-kvártély jár, törődés nélkül. Megsajnálom szegényt, a világ nem igazságos.

A saját élményeim után következzék az építésének története, ami így szól: a főváros, amely az első világháború után újfent és továbbra is híjával volt lakásoknak, 1925-ben egy kislakás építési programot indított, részben a lakásnyomor enyhítésére, részben pedig az évek óta munka nélkül tengődő építőipar fellendítésére (!!). E program részeként több ház épült meg a város különböző pontjain, különböző szakemberek és vállalkozók bevonásával. A tervezéssel dr (Kismarty) Lechner Jenőt bízták meg, a műegyetemi tanárt, aki  lazaságát és jófejségét nem is bizonyíthatná mással, minthogy ő volt az egykori építésztársulás, a jól hangzó MASTABA (Magyar Architektusok Szoros Társulata a Bú Altatására) alapítója. 

A Megfagyott Muzsikus névre hallgató, általuk szerkesztett kiadványban eképpen vázolta az egykori építészhallgatók sanyarú életét: "Késő estig buzgón a rajztáblák fölött görnyedeztünk, s olykor a jólelkű szolga felesége pompás túrós csuszával locsolt föl bennünket, e jó szokását aztán hovatovább az emeletre felgurított söröshordók csapra ütésével ünnepelgettük".

A tisztviselőknek,  nagyrészt 3 szobás lakásokkal épült ház alapozásánál nehézséget okozott, hogy a telken azelőtt egy festékgyár működött és medencéit, kútjait csak nagy fáradsággal és költséggel tudták eltüntetni.  És nem bírom ki, hogy ne írjam ide, bár semmit nem tudok kezdeni vele - az egész ház felépítése 18.600,000.000 koronába kóstált, akkor, amikor egy 3 szobás kecó évi bére 17-24 millió korona.

Gyerekkoromban évente jártam disznóölésre, bátran mondhatom, hogy vénásan kaptam a koleszterint.

A legjobb része az volt, amikor végre este a sült kolbász-hurka az asztalra került, és feledtette a hajnali, gyilkolás előtti velőtrázó sírást és a béltisztítás papírra nem kívánkozó szakaszát. Talán a múlt az oka, hogy sosem lettem vega, és gyanítom, hogy most már nem is leszek, hisz majdnem minden a gyerekkorban dől el. 

Ezt a bejegyzést is a hurka-kolbász iránti töretlen rajongásom szülte, ugyanis van egy hely a Mester utcában, ahol legalább olyan szép a csempe, mint amilyen jó a kolbász, és ha az ember túl van egy sztk-ban, több órás várakozással eltöltött délutánon, akkor joggal gondolja, hogy "ha valaki, akkor én megérdemlem!". 

Megint bebizonyosodott, hogy kincsek nemcsak hipertitkos széfekben vannak, amiket Harrison Fordon vagy Bruce Willisen kívül ember nem tud feltörni, hanem ott hevernek sokszor a lábunk előtt, csak ki kell nyitni a szemünket. Erről a földszintes kis jellegtelen épületről sem gondolná senki, hogy egykor a legjobb pesti kolbász- és szalámigyárnak volt a székhelye.

Ez volt a Brauch féle hentesüzlet, amely több mint száz éve őrzi az eredeti falcsempéket és a kolbászok, szalonnák és sonkák felakasztására szolgáló, fali alkalmatosságot. A mennyezet és a padló felejthető, bár kétségtelenül rám tör egy hatvanas-hetvenes évek retró fíling, ha felnézek, és azt bevallottan szeretem. De a csempe, amely a mennyezet alatti sávban körben végig sonkákat, malacfejeket és csinos hízókat mintáz, egyszerűen gyönyörűséges. Mondhatni, zsír.

Brauch Ferenc porosz család sarja és karrierje olyan irigylésre méltóan szárnyal felfelé, mint a mesében. Ha nem lenne ez az üzlet itt, azt hinném egy tanmese, lám-lám, a szorgalmas iparosgyerek, aki tarisznyájában hamuba sült pogácsával nyakába vette Európát, megtanult mindent, amit lehetett, aztán, amikor már mindent tudott a kolbászról, hazajött és megcsinálta a szerencséjét. A szorgalom, a kitartás, a sok tanulás és az alázat meghozta a gyümölcsét... Érdemes elolvasni rövid történetét és utána lehet könnyeket hullatni a régi időkért. 

Vasárnap ebédidőben nincs nagy tolongás a gázgyár munkástelepén. A konyhákban húslevest kanalazó embereket vizionálok, és a rántott csirkét sem esik nehezemre hozzáképzelni. A két házsor által határolt, platánokkal szegélyezett hosszúkás tér közepén csak egy-két unatkozó kutyás mutatkozik, egyébként ez maga a BÉKE SZIGETE, és gyanítom, hogy nemcsak vasárnap délidőben.

Itt Óbudán, a Sujtás utca és a Jégtörő út által határolt mikrokozmoszban megállt az idő. A nagymamámnál vidéken töltött nyarak jutnak eszembe, ott volt ilyen súlyos a csend, amikor ebéd után szinte hallani a függönyök mögött, a nyitott ablaknál sziesztázó emberek szuszogását.


Majdnem százéves, okkersárga mézeskalácsházak, fűzöld ablaktáblák, a lépcsőházakban omló vakolat, nyikorgó falépcsők és barna mintás linóleum. Szinte már várom, mikor bukkan fel a tejesember vagy a jeges, esetleg mikor fordul be egy szekér a sarkon vagy a gonosz boszorkány seprűnyélen.

A főváros gázgyára és vele együtt a telep 1913-1914-re készült el. Nem is lakótelep volt ez, hanem életközösség, egy mikrotársadalom, járt hozzá foci- és  tekepálya, kultúrház, saját posta, bolt, kiskert.
Milyen jó is lehetett, a lakóknak csak át kellett sétálni az úton, és már ott is voltak a munkahelyükön, a szénből városi gázt előállító korszerű ipari létesítményben, ami nem mellesleg, csinos kupolácskáival és óratornyával még jól is mutat.
Nagy dolog volt ez abban az időben, amikor 1880 és a századforduló közt 360 ezerrel nőtt a városlakók száma, többnyire a bevándorlóknak köszönhetően, a meglévő lakások minősége és mennyisége pedig messze elmaradt attól, hogy az  igényeket kielégítse. 1907-ben a hazai ipar fejlesztéséről szóló törvény rendelkezett a munkáslakások építtetőinek járó adókedvezményről, amely húsz év adómentességet jelentett. 1910 körül beindult ugyan a városban a lakásépítés, de két évnél nem tartott tovább, mert '13-ban már a depresszió jelei mutatkoztak, az építtetőknek nehezebb volt hitelt szerezni. Aztán meg jött a világháború.
Ez a gázgyártást is megviselte, nemcsak az első, hanem a második is, de aztán ment tovább minden, mint a karikacsapás, és nagyjából hetven évet azért így is kibírt.  A gyárat '84-ben nyugdíjazták, amikor a főváros átállt a földgázra, így okafogyottá vált a termelés. Így is kapott négy bónusz évet a kokszgyártás miatt, azóta pedig hasznosítási tervek passzív alanya. (képek a gyárról itt meg itt.)

A tisztviselőknek és a munkásoknak a gyár mellett külön telep dukált, a munkásoké az iskolával és az óvodával együtt Almásy Balogh Loránd tervei alapján épült. Az építész Lechner Ödön és Alpár Ignác műtermében tanult. A szecesszió éveit írtuk, így ő sem maradt ki ebből a vonalból, de a harmincas évek derekán magyarosított és elkanyarodott egyfajta népies irányba. Nevét egy sor vidéki kastély terve őrzi, olyan nevű helyeken, mint Bélád és Bukovec, valamint a Malonyay-kastély Halásztelken. A Horváth Mihály téren még megvan az egykori Pedagógiai Szeminárium, ma Fazekas gimnázium, de tervezett református templomot is. Negyedszázadot tanított az iparművészetin, de vígjátékot is írt (Komédiásnő), amelyet több színház játszott.

A gázgyári telep megtervezése igazi csemege lehetett, mivel egy ház sem pont ugyanolyan, mint a másik, csak hasonló modellek vannak. És meseországban minden lehet is, a szecessziós lekerekített homlokzattól kezdve a habcsók kupoláig és a muskátlis tornácig.