Nagy kertje van, öreg fenyőkkel és fiatal gyümölcsfákkal. A melléképület mellett régi bádogkád (ó, azok a gyerekkori fürdőzések!) fogja fel az ereszcsatornából lefolyó esővizet. 

Kosztolányi jut eszembe, amikor azt írja, hogy "Egészséges bronzarcomat aranyfénnyel veri a nap, és lassan megyek fehér ruhában a lugasban. Pipámba sárgálló dohány, a füstje kékes, halovány. A fák alatt egy kerti széken alszik szelíden feleségem." - ez pont olyan kert, ahol az ilyen versek születnek.  

A memóriánk furcsán szelektál. Minimum négyszer nyaraltam Balatonszemesen, igaz, hogy kb. 25 évvel ezelőtt. Érdekes, hogy mire emlékszik az ember ennyi év távlatából, a gyógyszertári üdülő, ahol családi heteket töltöttünk, valamiért kevesebb nyomot hagyott, mint az egykori expressz tábor, amit a sátor és rossz idő ellenére is, még utána is, amikor elkezdődött az iskola ősszel, hónapokig visszasírtam. A Bagolyvár utca neve azonban mélyen belül mégis rögzült, mert jóleső dézsávü érzés töltötte el szívem, amikor ráismertem az egykori üdülő utcájára, a kis híd mögött, a gesztenyefákkal.
Abban bíztam, hogy a családtagjaim felidéznek egy-két akkori emléket, akár a faluval kapcsolatban, de nem: a testvérem emlékei leragadtak a lengőtekénél, meg a toronyszobánál, ahol egyszer laktunk, édesanyám pedig így huszonöt év után színt vallva, kijelentette, hogy ő nem is szeretett itt lenni (régi volt az épület és dohos), így többet tőle sem tudtam meg.
Persze dereng valami a török Bolondvárról, majd az ennek a helyén épült tizenkilencedik századi tornyos-várárkos Bagolyvárról, amiről az utca a nevét kapta, de mára annyira hibátlanul és megközelíthetetlenül felújították, hogy semmi romantikust nem találtam benne. Az utca viszont tele van szebbnél szebb villákkal, a nagy része akár száz éves vagy még több is lehet, a feljegyzések szerint a terület urai, a Hunyady grófék, felparcellázták a tóparti részt, és 1880-ban már megépültek errefelé az első nyaralók.

Egyvalamire azonban tisztán emlékszem: régen is imádtam olvasni a többnyire becézett női neveket a házak homlokzatán, és erre a Balatonnál jobb terep nincs. Elképzelni, hogy vajon milyen volt Ilus, Durcy, vagy Éva, akikről egy-egy ház a nevét kapta, és hogy milyen egyéni történetek húzódnak meg a feliratok mögött. Manapság rövidebbek a kapcsolatok, kevesebben pingálják a házra a szeretett társ nevét, talán ezért is tetszik ez a leplezetlen vallomás. Bőrünkön viselni valaki nevét bátor dolog és talán kissé divatjamúlt is, de egy villát dedikálni a kedvesnek, az igazán romantikus és lovagias gesztus. És mennyivel tartósabb is. 

A nagyvárosi házak után mindig üdítően hat rám a vidék és esküszöm, pusztán a véletlen műve, hogy a mai poszt megint retró-téma lesz, a Lajos-forrás melletti turistaház a Pilisben. A névadója Nagy Lajos királyunk, aki szeretett errefelé vadászni, csakúgy mint a Dreher család férfitagjai. Ez utóbbiak a két világháború közt snájdig kis vadászkastélyt emeltek a forrás mellé, gazdasági épületekkel. Ez a kép pl. elképzelhetetlen lett volna abban az időben, és nemcsak a PET palackok miatt, hanem mert Dreherék nem várták kifejezetten tárt karokkal a turistákat:

'47-től viszont jöhetett, aki bírt, így komoly célpontja lett az iskolai osztálykirándulásoknak és a Pilisben kirándulóknak. Érdekes, hogy a ház szempontjából egy erőteljes lefele menet a huszadik század, a jól szituált gyáros tulaj után jöttek a lelkes úttörőcsapatok és a vadászkastély gazdasági épületeivel együtt rohamtempóban turistaházzá vedlett. Aztán valamikor a demokrácia eljövetele után eljött a vég is, az addig nyilván fokozatosan romló épület mára már életveszélyes, s most gazdátlan, lezárva áll jobb sorsra várva.

Csak utólag láttam, miután legugliztam a házat, hogy az a tábla, ami szétlapítva, olvashatatlan betűkkel torlaszolta az egyik kaput, és amelyet gondosan odébb toltam, hogy lábamat a kerítésen belül tudjam és a csalánba se lépjek, valójában egy pár évvel ezelőtti fotón még az omlás- és életveszélyre figyelmeztet, így a ma délutáni kalandunk azt hiszem, méltán meríti ki a country exploration kategóriát. Hogy én milyen vakmerő vagyok, és páratlanul bátor!

Az a jó benne, hogy kívülről egy identitászavaros keverékkutyának tűnik, aki minden hibája ellenére mégiscsak bájos. Főleg azért, mert emlékeztet a régi időkre és nemcsak arra: bizonyos zöld zsalugáterek toszkán házakra, a homlokzat kialakítása a fagerendákkal az alpokbéli hegyi falvakra, a hozzáragasztott épület berendezéssel pedig akármelyik magyar, a szocializmusban épült szálló legjobb perceit hozza közénk, és több most nem jut eszembe. És mivel az omlásveszély tábla a kerítésnél tömi be a rést és az üveg oldalt be volt már törve mások által, ezért a turistaszállón belül is körülnéztünk, és kétségtelenül ez volt a kiruccanás legmélyebb pontja.

Toszkán villa:

Üdítő italok, világos sör, jaffa:  

1953-ban nyílt meg a 85 férőhelyes Ságvári Endre menedékház, aztán 1975 után, amikoris felszámolták a Turistaházakat Kezelő Vállalatot, több üzemeltető kezén  átvándorolt, és fokozatosan romlott le azzá, ami ma. Dreherék régi vadászkastélyának első szintjén étterem működött, ennek étlapját 1984-ből hála a mindent átszövő világhálónak ma is meg lehet tekinteni. A beefsteak tük.tojás, h. burgonya csak 29,90, nagyon megéri.

A téglaépületektől elgyengülök. De ez még nem lenne elegendő ok arra, hogy ezt a lakótelepet alaposabban szemügyre vegyük. Azért teszem meg mégis, mert már az első épület láttán is úgy éreztem, hogy beszálltam Dr. Emmett időgépébe és a mai rész pont az 50-60-as évekbe repített vissza. Helyszín: Angyalföld, a Vasas pálya közvetlen közelében, a Röppentyű-Rozsnyai-Forgách-Hajdú utcák által határolt földdarab.

A négyemeletes épületeket kettesével, egymással párhuzamosan húzták fel, valószínűleg az ötvenes években, amikor a szorító lakásgondok enyhítésére emelt sorházak nem éppen a túldíszített homlokzatukról vagy nagy alapterületű lakásaikról voltak híresek. Az állam kényszerű takarékossága nagyszámú, gyenge minőségű otthon létrehozását tette lehetővé - helytakarékos, sokszor inkább csak éjszakai tartózkodásra alkalmas, minimál-konyhás, fürdős lakások voltak ezek. Az épületek oldalán elhelyezett lámpák és a homlokzat nem túl bonyolult osztása egyértelműen egy munkatábor barakkjait idézi, a függőfolyosós oldal meg annyira a szocializmust építő hatvanas évek, hogy zavarba jövök, nem tudom eldönteni, mire számítsak, ha átvágok a két ház közti átjárón. A biciklimbe kapaszkodom és befordulok az első ház függőfolyosós oldalán.

Frissítés:

Csak most, több mint egy évvel a bejegyzés megírása után derült ki, hogy a telep 1938-ban épült, az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából. Eredetileg a kongresszusra érkező vendégeket szándékozták itt elszállásolni, annak befejeztével pedig kislakásokként hasznosították az épületeket. 1938 áprilisára el kellett készülni, így az idő szűkössége miatt a házakat a legutóbbi szükséglakás-építkezéseken (Gubacsi-, Bihari-, Illatos út) alkalmazott tervek alapján készítették el. A 32 m2-es lakásokban szoba, konyha, klozet és egy tusolási lehetőségre alkalmas fülke volt. Úgyhogy, bár a hangulata nekem az ötvenes éveket idézte, nem akkor épült!

Az a baj, hogy a városban járva ritkán nézünk felfelé. Pedig néha meg kell állni, és felpillantani, mert az épületek homlokzata és az utca fenti, a szokásos látóhatárunk feletti része egy külön világ - kismillió kőszobor, kimerevedett emberi arc, stilizált állatok, feliratok, évszámok, neonreklámok, titkos tetőteraszok birodalma. Olyannyira, hogy jobban megnézve, még a lesajnált, kietlen Üllői út is  képes új arcát mutatni. 

Magányos nő a Blahán, az egykori Corvin áruház felemás, oldalsó homlokzatán:

A Párisi-udvar (Schmahl Henrik, 1911) homlokzatáról előrebukó férfitestek:

A Néprajzi Múzeum (Hauszmann Alajos, 1913) tetejéről integet az egyik szobor:

Fürdőzők a Dohány utca 44. alatti, egykori fürdő bejárata felett
(Krisztián Sándor domborműve)

Óriás-pókháló a Tompa utcában:

Az Örökimádás templom (Üllői út) angyala:

Váci út 4:

 Leszegett fejű pár a Ferenc téren:

A Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat neonja a Petőfi S. utcában,
háttérben a Gerlóczy-féle modern ház: 

Csillár a Falk Miksa 30-ban: 

Útban a Balaton felé javasoltam, hogy vehetnénk egy vidéki házat. Közepesen lepusztult kell, hogy még meg lehessen menteni, és hogy úgy újíthassuk fel, ahogy mi akarjuk. És feltétlenül régi kell, mert egy régi ház falai annyi mindent mesélnek. Az első "móka" a felújítás lenne, kitalálni, hogyan alakítsuk át, milyen színűek legyenek a falak, milyen legyen a berendezés, és esküszöm, hogy nem raknám tele olyan dolgokkal, amiket nincs szívem kidobni, egyszóval: az én vidéki házam nem lesz kacatraktár! Aztán ha ez kész, jöhet a kert, gyümölcsfák, veteményes (rucola mindenképpen lesz), hinta, lugas. A baromfiudvaron még gondolkodom, gyerekkoromban nem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatom a kakasokkal, és ahhoz folyamatos jelenlét is kívánkozik, szóval azt majd esetleg később. 

Dramaturgiai okokból, hogy fenntartsam a feszültséget, most nem árulom el, mi volt erre a pontos válasz, csak annyit, hogy ilyen könnyen nem adom fel. Szóval egyelőre maradnak az álmok, és malacpersely helyett a befőttesüveg.

A Balaton-felvidék tele van szebbnél szebb házakkal. Nagyvázsonyban ott áll Izsó Józsefé, 1920-ból.

Az első részét felújították, s bent, az utcai szobában meghagyták a mennyezeti fagerendákat. Az ablakok és a kerítés kékje is tetszik. De ami a legeslegjobb, az hátul az istálló vagy fészer, és maga az udvar. Ha már itt tartunk, az is mázli, hogy közvetlenül az utcai fronton nincs járda sem, csak pázsit és két akácfa. A mellette lévő épület homlokzata, formája és színei pedig tényleg csak hab a tortán.   

Sosem néztem meg ezt a házat. A Váci utca amúgy sem az a hely, ahol felfelé bámészkodik az ember, a tekintet ritkán emelkedik a kirakatok fölé. Ez az épület amúgy is olyan felemás, felül egyhangúan eklektikus, az utcaszinten és az elsőn pedig a felső szintek stílusától kissé elütő falsávok (lizénák) borítják, nyilván egy nem annyira jól eltalált felújítás eredményeképpen. A földszinten, a sarkon évtizedek óta galériának, a félhomályos udvarban kizárólag a turizmus igényeit kielégítő pólóboltnak ad otthont. 

Nem is azért lett poszt belőle, mert annyira különleges az épület, pláne, hogy nem tudjuk hogy festett 1895-ben, amikor a gróf Szapáry család megbízásából felépült. Az irodalom szerint a Pesti Barnabás utcai homlokzaton eredetileg barokkos kupola volt, szobrokkal, amelyek a második világháborúban megsemmisültek.

innen

Tető nélkül,  1960 körül. Fotó: Fortepan

A tervező, Czigler Győző viszont érdekes. Nem a Műegyetem, vagy a Hold utcai csarnok miatt, amelyek szintén az ő munkái, hanem számomra azért, mert ő tervezte a Gozsdu-udvart, a város egyik legizgalmasabb átjáróházát.

Az életrajzát olvasva a szorgalmas, tehetséges jótanuló képe rajzolódik ki, aki Nagy Virgilnek a Czigler emlékezetére, a mű- és középítési szakosztályoknak tartott ünnepi beszéde alapján ezen felül még felettébb altruisztikus gondolkodású is. Czigler, a Svájcból bevándorolt építészdinasztia sarja bécsi tanulmányai után két évet töltött Európa különböző országaiban az épületek tanulmányozásával, majd itthon egész csinos kis portfóliót hozott össze. 1878-ban jött az első komolyabb feladat: ekkor építette az Andrássy-úti Saxlehner-palotát. Ugyanebben az évben katedrát kapott a Műegyetem ókori építészet tanszékén. A kilencvenes évek elejétől 1905-ben bekövetkezett haláláig aktívan közreműködött egy csomó egyesület, társaság életében, úgymint a Magyar Mérnök- és Építész-, az Anyagvizsgálók Egyesülete(!), a Magyar Iparművészeti Társulat és még vagy huszonöt másik. 
Bécsben Hansen mestertől tanul, aki a görög klasszicizmus híve, és egyik leghűségesebb tanítványává válik. Sokan kritizálják is emiatt, konzervativizmusa és az új utak keresésének hiánya miatt, pedig ha végignézzük az épületeit, pont a kiegyensúlyozottsága és az egyenletes, megbízható színvonala a megnyerő. Nagy Virgil azzal védi, hogy "nem akarja talán kockázatos kísérlet tárgyává tenni azt a munkát, amely az építésznek csak egy a sok közül, a megbízónak azonban talán csak az egyetlen épülete, amelynek tehát reá nézve maradandó becsét és értékét biztosítani kell; ezt ő csak kipróbált módok alkalmazásával érhette el megnyugvással."  

A lépcsőházban nem érnek meglepetések. Tetszik a csempe színe, amelyről csak a felső szinteken derült ki, hogy valójában barna, és nem fekete. Szép a kovácsoltvas dísz a piros liftajtó mellett, de a legfőbb erénye az, hogy az egész úgy emlékeztet a régi időkre, hogy közben nem fáj az ember szíve. Nincsenek romok és végletesen elhanyagolt szegletek, szépen süt a nap a függőfolyosóra, és az sem bántó, hogy az udvaron, vélhetően a pince csúcsos üvegtetején túl a Millennium center új épülete köszön fekete üvegfalával.  

Harcos kékharisnyáknak pedig azt a részt ajánlom a Nagy Virgil beszédből, hogy aszongya: "Az emberi lét és lélek kritériuma elsősorban az általános emberi vonatkozásai mérlegeléséből adódik ki; mennél előrehaladottabb a mívelődési fokozat, ezek mellé, különösen a férfi életében, speciális vonatkozások lépnek előtérbe, amelyek esetleg az előbbieket el is homályosítják. A nőnél, már fizikai lekötöttségénél (?!) fogva is, az általános emberi vonatkozások mindig előtérben fognak maradni, legalább a tömegre nézve. A művelt férfi léte a mi korunkban már rendkívül komplex, lelkének, szellemének igénybevétele gyakran sokoldalú. Ilyen sokoldalú igénybevételű lét volt Czigler Győzőé.... 
...Csak oly vasszorgalom és vasakarat győz ily intenzív tevékenységet, mint amilyen az övé volt, támogatva szívós fizikumtól, melyet ő feltűnő kevés pihenésre szoktatott. És mégis korán, váratlanul letört ez az erős fizikum, egy fel nem ismert, álnok kór kérlelhetetlenül végzett vele, férfiereje teljében, 55 éves korában".

Gyakran megyünk át kocsival a Váci úton, de csak pár hete szúrtam ki ezt a házcsoportot,  a kakukktojást  régi gyártelepek és új irodaházak között. Legközelebb már kerestem a szememmel, a kis földszintes, mellette szorosan az egyemelet plusz manzárd és a sarkon a három emeletes rózsaszín bérház fura trióját. Így együtt olyanok, mint egy mesekönyv illusztráció, sötétben hajlamos lennék azt hinni, hogy a Moulin Rouge díszlete, s a kémény mögül mindjárt megjelenik Ewan Mc Gregor... Közelebbről persze a középső a legédesebb, népies, szecessziós motívumokkal, s ha az alsó szinten nem lennének új nyílászárók, igazi mézeskalácsház lenne. A jellege teljesen a gázgyári telepet idézi. Meglepődöm, amikor a cím alapján megtalálom a ház fotóját a keresőben és a Százéves házak oldalán kiderül, hogy ez a Róth Zsigmond-Tauszig Béla tervezte Schneller-ház. 

Ez érdekes, a Rumbach Sebestyén utcai modern lépcsőház, ami szintén az ő munkájuk, milyen messze van ettől a külvárosi házikótól, s nemcsak távolságban. Róth és Tauszig munkakapcsolata 1910-től '45-ig tartott, a három és fél évtizedbe valóban sok minden belefért. További munkáikról bővebben itt.

A Schneller-ház földszintje, míg le nem zárták, maradt, ami mindig is volt: pékség. Eredetileg egy multifunkcionális egység volt, sütöde, bolt, az emeleten pedig a pék lakott, háromszobás lakásban. Pont  mint a mesében.

A két ház sok vonatkozásban hasonlít. Például a tér nagyvonalú kezelésében és a természet-lakótér összekapcsolásában, amiről az alkotó így írt: "Ha azt akarjuk, hogy utódaink ne szidjanak bennünket, úgy igyekezzünk olyan házakat építeni, melyekben egy másfajta élet lehetőségei is elképzelhetők, ahol a falak, legalábbis a válaszfalak könnyen eltolhatók, ahol a hatalmas, lehetőleg összefüggő ablakok minden időjáráshoz, világításhoz szánva igen sokféleképpen használhatók. A ház nemcsak tőkebefektetés, de a család és a jövő nemzedék életkerete is, és változóképessége, rugalmassága a használhatóság legfontosabb próbája, időben is, nemcsak térben” (A ház és a lakás, mint életszcenárium című írásából). Ez már egyértelműen az új felfogásból ered.
Van tehát egy óriási, délnyugati tájolású terasz, amelyet falba tolható ajtókkal lehet összenyitni az L alakú nappalival. Sajnos a teraszt megközelíthetetlensége miatt nem lehet fényképezni, de a lakók szempontjából ez nyilván inkább előnye.

(A kép forrása: Ludwig Kozma "Das neue Haus"  Kiadó: Dr. H. Grisberger Zürich 1941)

A bejáratot itt is az északkeleti oldalra teszi Kozma, és a Havas-villához hasonlóan ez a ház is az utca felé zárt. Azért kár, hogy a kert felőli oldalt nem lehet fotózni, mert így nem láthatjuk a Kozma által előszeretettel használt, a terasz alátámasztásául szolgáló és konzolosan előrenyúló betongerendákat, amelyek a saját részére tervezett Lupa-szigeti nyaraló-nál is megjelennek. 

Az utcai homlokzatról és az oldalfalakról viszont nem találtam régi képet. A kedvezőtlen fények és a homlokzat viszonylagos zártsága miatt ezeket annak idején nem tartották fontosnak megmutatni.

Az emelet egyik felén lakószobák, a másik felén napozóterasz volt, ami szerencsésen megúszta a beépítést. Nem így a másik oldal alagsora, a kitüremkedő üvegházzal.

A sors fricskája, hogy Kozma, aki közvetlenül a háború után még gyanútlanul üdvözli a "demokrácia" győzelmét, a hozzá hasonló szellemben alkotó kollégáival, kortársaival együtt később nemkívánatos tervezőnek minősül. 

A modernista építészetet így váltja idővel majd a szocreál, amely ugyan nem szakít a funkcionalitással, de nélkülöz minden felesleges fényűzést, és kozmopolita jelleget. "Nem csúnya, kapitalista bérkaszárnyák kellenek nekünk, de nem is az amerikai tervezők hóbortjait majmoló formalista épületek. Tükrözzék épületeink is szocializmus felé haladó népünk öntudatát, ízlését" (Szabad Nép, 1949. aug. 27.)

Kozma 1948-as haláláig csak ízelítőt kap ezekből az időkből.